A magyarok a mohácsi vész óta az elveszett régi dicsőség emlékéből, ábrándok és illúziók ködében élnek. Egységes ország, politikai függetlenség, nagyhatalmi státusz, a kereszténység védőpajzsa, a civilizáció fáklyavivője, a polgárosodás élharcosa – ezt már mind hirdettük magunkról. Valamennyinek volt valami köze a valósághoz, de egyiknek sem volt tényleges realitása.
A huszadik század közepétől a fentiekhez társult a sportnagyhatalom képzete. Ezt két tényező erősítette: az Aranycsapat sikerei az 50-es évek első felében, és a magyarok csodálatos olimpiai szereplése a II. világháború utáni évtizedekben. Az éremtáblázat harmadik helye, számos nagyobb, gazdagabb és régebbi sporthagyományokkal rendelkező ország megelőzése nemcsak a sport, de az általános kultúrtörténet lapjain is a legkiemelkedőbb eredményeink közé tartozik.
E sikerek azonban az akkori társadalmi és politikai helyzet következményeként jöttek létre. A háború előtti és utáni években a lakosság többségének nem volt más kiemelkedési lehetősége. Kevesen tudtak tanulni, akinek a politikai út nem tetszett, viszont megfelelő adottságai voltak, az előtt nyitva állt a sportkarrier. Ezt minden hatalom erősen támogatta, a náci éppúgy, mint a szovjet kommunista. Nemcsak a saját dicsőségük növelése végett, de mert tudták: a sport remek eszköz a társadalmi feszültségek levezetésére, az elégedetlen tömegek megszelídítésére, és a sport csatornázza a nacionalizmust is.
