Három napja Kötcsén zárt – illetve az oda beengedett jobboldali sajtó jóvoltából résre nyitott – ajtók mögött jelentette be, hogy, mint lapunkban forrásaink alapján írtuk, ezermilliárdos tételben kell kivonni a pénzt a gazdaságból. Megszorításról, kedvezmények megvonásáról ugyanakkor nem szólt. Akkor pedig hogyan? Ez a kérdés a híd. A miniszterelnök azonban ennek tövében tegnap nem azt közölte, hogy miként is jutunk át, hanem örömmel jelentette, íme, átértünk. 

Történelmi száz napot hagytunk magunk mögött, amely leszámolt az utópiákkal, tudtuk meg. Kötcsén még a baloldali utópiáktól búcsúztunk volna, amiben az a meglepő, hogy az előző kormányokkal épp az volt a nép baja, hogy le akart számolni az ingyen oktatás, egészségügy stb. utópiájával, de (nem utolsó sorban a Fidesz kezdeményezésére) ezt a népszavazás nem tette lehetővé. Ez után nem az illúzió bukott, hanem a kormány.

Tegnap Orbán Viktortól már nem is a baloldali, hanem valamiféle neoliberális utópia bukásáról hallottunk, ami abban állt volna, hogy lehet pénzt csinálni munka nélkül – hogyne lehetne, betéti kamatnak vagy tőzsdei árfolyamnyereségnek hívják –, majd egy technokrata utópia bukását is nyugtázta a miniszterelnök. Eszerint lehetne a nép nevében az emberek ellen kormányozni, de hát amit így írt le, az nem utópia, hanem a második Gyurcsány-kormány komoly politikai hibája volt. 

Megtudtuk még azt is, hogy az új kormány, amelyet vezetője ezúttal nem a szavazófülkék, hanem a kétharmad forradalmáraiként írt le, a szociális biztonság érdekében nem hajlandó feladni a jelzáloghitelesek kilakoltatási moratóriumát, az energiaár-stopot,  a gazdaság fellendítésére történelmileg (nálunk) példátlanul alacsony társasági adót vezetett be, és előkészítette minden idők legalacsonyabb személyi jövedelemadóját. Ezek már valóban komoly mondatok és tettek.

Nyolc éve vagy még régebben szeretnénk megtudni, hogyan lehet ezeket egyszerre megoldani. (Bár lehetne!) Erről azonban szó sem esett. Így aztán az egészségügy, az oktatás, a közigazgatás, az ipar vagy a mezőgazdaság gondjai­ról, esélyeiről sem. A száz napról megtudtuk, amit erre méltónak gondolt a miniszterelnök, de már a százkettedikről semmit. A Kötcsén megkezdett mondat – és a benne lévő dráma – politikai magánüggyé vált.

A kissé kedvetlenre, mondhatni professzorosra sikerült beszédből kiderült azonban, hogy az utópiának mégiscsak van esélye. Mert az embereknek nem a mostani lehetőségekre, nem a reali­tásra kell figyelniük, hanem a szívükben élő Magyarországra, mint lehetőségre. Nekünk a realitás kevés, mondta Orbán Viktor, mert mi a valóságot akarjuk. Erre azonban már rímként szalad a felelet:  „...az igazat mondd, ne csak a valódit”. Át kéne végre menni a hídon. Keskeny, rozoga, veszélyes – de ez van.