Ők azok, akik számára a liberalizmus – vagy egyszerűbben: a verseny – szitokszó. Félnek döntéseik következményeitől. Nem tudnak modellezni, nincsen tudásuk és tapasztalatuk, amelynek alapján ezt megtehetnék. Honnan lenne? A családból? Lehetne ugyan, mint normális országokban, de nálunk, kevés kivétellel, sajnos nincs. Társadalmi tapasztalatokból? Erősen tekintélyelvű a magyar társadalom zöme, az is volt mindig. Többre tartotta a rangot, beosztást, mint a teljesítményt. Sőt, a jó teljesítmény, mivel kilóg a sorból, inkább gyanús. Ki állhat mögötte?
Esetleg az oktatási rendszerből táplálkozhatna verseny- és döntésképes tudás? Természetesen igen, de nem a magyar oktatási rendszerből. Kis kitérő, de idetartozik. A gazdasági leszakadás – hiszen messzebb vagyunk a fejlett világtól, mint huszonöt évvel ezelőtt – együtt jár az antidemokratikus gondolkodás térnyerésével. Nem találgatok, hogy melyik az elsődleges ok. Tény, hogy a gazdasági lemaradás alapja a tudás hiánya.
Tény, hogy a politikai döntésképtelenség, a döntés felelősségének a vezérre helyezése a tudás hiányának tünete. Ennek a tudásnak a hiánya pedig a mindenkori magyar közoktatási rendszer hibáinak tudható be. A baj valahol ott kezdődött, amikor a köznyelv a tanítókra a nemzet napszámosa címet aggatta. Ebben a szóösszetételben a mindenkori pedagógusok társadalmi és anyagi minősítése is benne van degradáló értelemben. Napszámos csak napszámost tud nevelni. Öntudatos, döntésképes, felelősen cselekvő polgárt biztosan nem.
A magyar közoktatásnak nem sok köze volt és van a valósághoz, mert nem a mindennapi élet adta feladatok normális megoldására készített és készít fel, hanem kevéssé hasznos lexikális tudás átadására összpontosít. Jól illusztrálja ezt a múlt század kiemelkedő oktatója, Karácsony Sándor. Az 1922-ben írt Magyar észjárás című művének első része az akkori – napirenden lévő – tanügyi reformról értekezik. Első kérdése: szükség van-e a tanügyi reformra? Ha igen, van-e rá társadalmi igény?
Ha nincs rá társadalmi igény, ki fogja azt gerjeszteni? Mert Karácsony tudta, hogy egy tanügyi reform sikere azon is múlik, hogy minden érintett, tanárok és szülők egyetértését bírja. Ha ez megvan, a tantestületek rendelkeznek-e azzal a szakmai tudással, amely a végrehajtás sikerének az alapja? Szomorúan állapítja meg, hogy a döntő többség nem rendelkezik, sőt még az akkori kortárs kultúra közvetítésére sem alkalmas.
Kilencvenkét év elteltével a helyzet nem változott. Karácsony Sándor kérdései ma is aktuálisak és megválaszolatlanok. Tehát az elmúlt száz évben a magyar közoktatás napszámosok és alattvalók millióit ontotta az országra. Kinek jó ez? A gazdaságnak biztosan nem, hiszen ma a versenyképesség alapja a megfelelő szintű tudás. Az utóbbi négy évben nagyot léptünk – visszafelé. Az egykoron színvonalas szakmunkásképzést a közismereti tárgyak óraszámának csökkentésével sikerült inasképzéssé süllyeszteni.
Nehogy a leendő munkás megismerje József Attila remekét, a Külvárosi éjt. Nehogy onnan tudja meg, hogyan álmodik a nyomor. Akinek biztosan jó, az a mindenkori hatalom. Neki ugyanis nem kiművelt emberfőkre, hanem voksokra van szüksége. Sokra, egyszerű lelkek voksaira. Hoffmann Rózsa reformnak minősített ámokfutása jövőnk szempontjából több mint tragikus. Az igazi szándék a költségvetésben érhető tetten. A köz- és felsőoktatás költségvetési alapjai négy százalékról az előző ciklusban két százalékra estek vissza.
Ennyit a tudásalapú társadalomról mint kormányzati célról. Ezek után persze hogy csak a munkaalapú társadalom jöhet. De csak a semmilyen felkészültséget nem igénylő, versenyképtelen közmunkaalapú. A döntésképtelen ember az erőt keresi. A vezért, aki megmondja. És a vezér most megmondta. Ne félj a jövőtől, te tudatlan, nem lesz itt semmiféle liberalizmus meg verseny. Helyettük Én leszek, a megváltó hatalom. Nem az a dolgom, hogy képezzelek, hanem hogy vezesselek. Maradj ott, ahol vagy.
Az értelmesebbek közül több mint félmillió fiatal nem maradt, ők már nincsenek itt. Tudomásul kellene vennünk, amit Konrád György a rendszerváltás idején mondott: a szabadság ára a verseny, vagyis a kapitalizmus. Csak együtt megy. Szabadság és felelősség. A kérdés már csak az: van-e védelem a demokrácia azon betegsége ellen, hogy az ellene uszulóknak is teret ad? Természetesen van, és nem a demokrácia rendszerében kell keresni, hanem a rendszert működtető tudatban, a fejekben. A kiművelt fejekben, nem az elhülyítettekben.
Nem Hoffmann-féle zagyva ideológiai alapú, hanem a problémák megoldására felkészítő oktatási rendszerre van szükség. Nem több mint tízezer pedagógust kellene igen drágán és alacsony színvonalon képezni évente, amikor csak kétezer-ötszázra van szükség. Nem a még semmit sem bizonyított pályakezdőket kell támogatni, hanem komoly felvételi rendszerrel és a mellé rendelt ösztöndíjjal kellene a pedagóguspályát vonzóvá tenni. Meg a tudáshoz és emberhez méltó fizetéssel.
Akkor nem állna a nemzet, mint Bálám szamara, a legnagyobb probléma előtt, akit úgy hívnak, Orbán Viktor. Ha normális oktatási rendszerünk lenne, az Orbán Viktor-féle antidemokratikus problémahalmaz fel sem merült volna. Tehát azok a pártok, amelyek felelősséget éreznek hazájuk jövője iránt, elsőnek az oktatást tegyék a célkeresztbe. Ha a németek nem voltak restek egy számukra negatív PISA-teszt után a sokkal jobban szereplő svédekhez 1400 pedagógust tanulmányútra küldeni, mi miért vagyunk azok?
Nem kell a spanyolviaszt meg mindenféle Nemzeti Oktatási Alapprogramot permanens módon állandóan kitalálni, meg kell vizsgálni, hogy a sikeres nemzetek hogyan csinálják. Mert ahogy a kapitalizmusban a versenyképes tudás a gazdasági siker alapja, úgy csakis a tudás és a műveltség képes megvédeni a demokráciát az Orbán-féle antidemokratáktól.
A szerző az MDF volt országgyűlési képviselője
***
*A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
