Az a jó a légvárban, hogy amikor összeomlik, nem temeti maga alá kergetőjét. Ki emlékszik már a hétszázalékos gazdasági növekedésre, az egymillió új munkahelyre? Ki hisz abban, hogy Közép-Európában, konkrétan Magyarországon dübörögne az unió gazdasági motorja? Megvan még a dicsőséges keleti, majd déli nyitás? Hát az, hogy Orbán Viktor Európa erős embere, akivel a brüsszeli liftben még minden kollégája egyetért, csak nyilvánosan még nem meri beismerni?
Már itt is a következő: a diadalmas referendum eredményét, miszerint a magyaroknak senki nem írhatja elő menekültek befogadását, előbb beleírják a hazai "alaptörvénybe", majd következik az Európai Unió működésének alapját képező lisszaboni (a módosított maastrichti) szerződés átírása. A procedúra "egyszerűsített" módja teljes konszenzust és az összes tagállam nemzeti parlamentje általi ratifikációt kíván, a másik, a „normál" eljárás során az Európai Tanácsban elég az egyszerű többség, ellenben vagy konvenciót vagy kormányközi konferenciát kell összehívni, és ebben az esetben is szükség van az összes tagállamban a törvényhozás jóváhagyására. Azt pedig végképp nehéz elképzelni, hogy mindenki, vagy akár csak a többség áldását adná egy olyan javaslatra, amely vétójogot adna egyes országoknak a menekültek befogadása, esetleg más, hasonlóan az érdeklődés homlokterében lévő kérdésben. Ez ugyanis könnyen a szervezet teljes megbénulásához vezethet pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lehet a gyors, rugalmas reagálásra: válság idején.
Egy ilyen magyar kezdeményezést könnyű lenne előbb bürokratikus elfekvőbe küldeni, majd szép lassan végképp megfojtani. Egyáltalán, magányosan ilyesmihez nem is érdemes hozzákezdeni, a pozsonyi EU-csúcson pedig kiderült, hogy Budapest még csak a V4-ek közös fellépésére sem számíthat. A cseheknek és a szlovákoknak ezerszer fontosabb a Németországhoz fűződő kapcsolat, és még a lengyelek is, akik pedig maguk is új alapszerződést sürgetnek, háromszor meggondolnák, pont erre a harcra van-e szükségük.
