E gy bábjátékos óvónő („1994 óta özvegyen élek, megosztva időmet nyolc unokám, az egyházi munka és a bábos tevékenység között. Erdélyi rokonaim, férjem származása és az ismert állapotok miatt érzékeny vagyok az elcsatolt területek magyarjainak sorsára”), a Katolikus Karitász egyik vezetője és egy Emmi-közeli pályázati tanácsadó kapta idén a Balog Zoltán által alapított Lukács Móric-díjat, amellyel államunk a neki tetsző civil aktivitást ismeri el. A miniszter szerint a civilség elsősorban az autonómiáról szól: nem az számít, hogy merről fúj éppen a szél, hanem az, hogy mire van szüksége a közösségnek. Kár, hogy nem előbb, mondjuk az Ökotárs-razzia idején mondta.
A mai kormány – legyünk egészen pontosak: a mai Orbán Viktor –elsősorban azokat a civileket szereti, akik a kormánytól kapott pénzen a kormányt segítik, mindenekelőtt az ideológiai hátország építésében. Ugyanakkor írásos bizonyítékunk van róla, hogy miniszterelnökünk a múltban még mást gondolt erről. Aki beleolvas az ELTE jogi karán írt szakdolgozatába (amit történetesen az elnyomó állam és a civil szféra viszonyáról írt), talán Orbánt is, de az Ökotárs és a kormány által szorongatott többi civil meghurcolásának sztoriját szinte bizonyosan jobban megérti majd.
„Minden társadalom szervezetében léteznek olyan intézményesített csatornák, amelyek funkcióik szerint a társadalomban kialakult igényeket, érdekeket közvetítik a döntéshozatali folyamatban közreműködők felé. A mozgalmak ebben a megközelítésben válságjelzők és válsághordozók lehetnek, ami feldolgozási, megújulási kényszer elé állítja a politikai intézményeket” – írja Orbán Viktor a rendszerváltás előestéjén. Szerinte két eset lehetséges: ha a politikai felépítmény megérti a társadalmi igényt, és hajlandó változ(tat)ni, akkor a civil mozgalom betöltötte a feladatát, hiszen a társadalmi igény politikai cselekvéssé változott. Ha viszont nem – utóbbi kifejezetten a zárt politikai struktúrákra, az egypártrendszerekre jellemző –, akkor nem fogja felszívni a változtatási szándékot, hiszen ezekben a rendszerekben nem a társadalom, hanem a párt mondja meg, hogy mire van igény. Ilyenkor a párt által választott megoldással szemben alternatívát megfogalmazó és azt a nyilvánosság elé táró civil mozgalom – Orbán szavaival – nem a válság jelzője, hanem „maga a testet öltött válság”, és a krízis nem a társadalmi probléma kezelésével, hanem a mozgalom eltakarításával ér véget.
