Most, hogy már jó néhány hét eltelt az emlékezetes Simicska-kirohanás óta, érdemes számba venni az affér következményeit. Orbán nimbusza megsínylette a látványos szakítást, ha nem is vesz tudomást erről. A tőle eltántoríthatatlan választói bázisnak muzsikál, de egyre-másra felvillant olyan intézkedéseket is, amelyek az elmúlt hónapokban távozók visszacsábítását szolgálják. Szerinte a kár közel sem olyan nagyságrendű, hogy omlástól kéne tartania.
A kormány a kétharmad helyett a kényelmes többséghez írja át a parlamenti forgatókönyvet, lehetőleg kikerülve az ellenzékkel való alkukat. Láthatóan nincs sem szelídülés, sem visszafogottság vagy korrekció – egyetlen botrány kezelésénél sem tapasztalható a korábbiaktól eltérő módszer, stílus: minden hibáról mások tehetnek, a pártnak mindössze a mozgalmi jellegét kell visszaerősíteni, ennyi a feladat. Nehezen megállapítható, hogy az előző garnitúrára tolt balhék és átkok termőképesek-e még, mert a legnagyobb demokratikus ellenzéki párt mára sem vált keményebbé, gyorsabbá, kreatívabbá.
Mintha akkor is védekeznének, amikor támadnak. Mégis, a politikát befogadó, hatásaival érintkező közeg változóban van. A média világának egy részében a Simicska-érdekeltségek kormányellenséggé minősítése, néhány jobboldali véleményformáló kiábrándulása, az eddig a hatalmat híven szolgáló csapatok megosztása, valamint a rezsim „rendrakó”, a szakmát és azok művelőit egyaránt lekezelő arroganciája és kontraszelekciója okoz zavart, nem pedig az, hogy a bázis számára hiányzik az eligazítás, miről, mit gondoljon.
