Orbán Viktor szombati tusványosi beszédét az egypólusú világrend logikája uralta. Ez az egy pólus ő maga. Van ő és az öntudatra ébredni képtelen világ. A helyzet nem új. A rendszerváltoztatás időszakában is a Szovjetunió elleni rebellió egyetlen érvényes pólusának tekintette magát – emlékezzünk a Hősök terére! –, de ettől függetlenül a támadott fél szép csendesen összeomlott, mintha az csak az ő kürtszavára történt volna. Most Európa van soron. De ha már játszunk, játsszunk nagyban. A demokrata Amerika is. Ők nyomják ránk (Európára) a menekülteket, azok pedig megölnek bennünket. Így, szó szerint.

Az egy pólus erre azt mondja, hogy ebből így nem lesz Európa. És valóban. Nem lesz. Van. Azért menekülnek ide a megtámadottak, ezért az éhezők. Ilyen különbséget a magyar miniszterelnök viszont nem ismer. Nem motiválja, hogy az üldözötteken segítsen, a menekülők helyzetének rendezésében közreműködjön. Megteszi ugyan, aláírt egy sor erre vonatkozó nemzetközi megállapodást, de azt nem köti a pólus körül keringők orrára. Az ellenkezőjét szuggerálja.

Tusványosról most kontinenst ugrott. Hogy ne legyen egyedül a világban, meghívta magának Trump amerikai republikánus elnökjelölt szellemét, a lehető legvadabbak egyikét, aki napokkal ezelőtt közölte, hogy az ő NATO-ja nem védi meg azokat, akik annyit szánnak a védelmi költségekre, amennyit például egyébként mi is, mire Orbán Viktor azonnal bemondta, hogy közös és erős európai hadsereget akar. A másik kezével pedig emeli a magasba a nemzeti szuverenitás pálmaágát. Ezt hogy? Nem számít semmi más, csak a szónoki hatás?

Amelynek kedvéért képes tettekre is ragadtatni magát. (Lásd kerítés mint praktikus haszontalanság, de erős politikai pozíció!)

Orbán Viktor azt állítja, a gazdasági világválságból lett az elit válsága. Arról az elitről van szó, amelynek ő évtizedek óta tagja. A válság e tekintetben cáfolhatatlan.