Rendben, ahhoz hozzá vagyunk szokva, hogy a tévéműsorok szerkesztőit az ilyen kicsiségek nem szokták érdekelni. Simán beleírják, hogy Háború és béke, orosz film meg Hamlet, angol tévéjáték, Szépfiú, francia filmdráma. Meg lehet tőle veszni. Bizonyára azt gondolják, hogy Tolsztoj, Shakespeare, Maupassant neve nem hívószó, inkább taszítja a közönséget, ha megtudja, valami klasszikust kellene néznie.
Az is lehet, hogy csak lustaság, nem ér annyit, hogy utánanézzenek. Vagy inkább a burjánzó műveletlenség már odáig terjed, hogy ennyire nem törődnek vele, lényegtelennek tartják, kik hozták létre az emberiség kultúrkincsének ezeket a megkerülhetetlen részeit.
De akkor is, emberek! A főváros vezető színházának propagandistája nem meri kiírni Makszim Gorkij nevét?! A végén még annak az egykori iskolatársamnak lesz igaza, aki a hetvenes években nem volt hajlandó kézbe venni az Anna Kareninát, mert mindent utált, ami orosz.
Igaz, 2010. április 12-én én is bátornak éreztem azt a fiatal nőt, aki a 29-es buszon egy könyv elején tartott. Az előző nap választást nyert kormányfő ugyan azt ígérte, a nap is ki fog sütni, mégis nyirkos, kellemetlen idő volt, késett a busz, alig fértem föl rá, de addig forgattam a fejem, amíg el tudtam olvasni a borítón, melyik Dosztojevszkij-regényt vette elő aznapra. Hoppá, gondoltam, és máris végigfutott rajtam a rendszerváltás utáni választások története Fjodor Mihajlovics nyomán:
1990 (Antall-kormány): Fehér éjszakák
1994 (Horn-kormány): Bűn és bűnhődés
1998 (Orbán-kormány): A kamasz
2002 (Medgyessy-kormány): Ördögök
2006 (Gyurcsány-kormány): A játékos
2010 (Orbán-kormány): A félkegyelmű
2014 (?): Félek, hogy a Feljegyzések az egérlyukból következik.
