Apukám haldoklott. Még most is nehéz ezt kimondani, de valójában mindannyian tudtuk. Az utolsó hetekben több intézmény több orvosa többféleképpen szembesített minket a szomorú ténnyel. A szembesítés fájt. Mint egy arculcsapás. Olvasói levél.
Egy hetvenéves, szellemileg teljesen tiszta, meghalni egyáltalán nem készülő embert nem szívesen raktunk volna be egy elfekvőbe, de beláttuk, hogy egy daganatos betegség, többszörös áttétekkel, az oxigénhiány okozta fulladással nehezen kezelhető otthon. S bár van hospice szolgáltatás, de azért az sem az igazi. Nem beszélve arról, hogy a kapacitásaik végesek. Így hát maradt a kórház.
Apukánkat az utolsó egy hónap alatt három kórházból rakták ki. Az Országos Onkológiai Intézet bőrgyógyászati osztálya, amely több mint egy éve kezelte, nem érezte feladatának, hogy az utolsó napjait bevállalja. Pedig épp egy kezelésen volt náluk, amikor semmiképp nem akart szűnni a láza és folyamatosan fulladt. Hazaküldték. Mondták, ez nem hozzájuk tartozik. Hüledeztünk. Hát akkor kihez? Szerintük belgyógyászati probléma, így azzal bocsátották el, hogy a körzetes kórházat keressük fel, ha rosszabbodna az állapota.
Rosszabbodott. Amikor 40 fokra szökött fel a láza, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház ügyeletén kötöttünk ki. Akut tüdőgyulladás. Legnagyobb meglepetésünkre a Bajcsyból 8 óra várakozás után visszaküldték az onkológiára. Az onkológián nem nagy örömmel, de azért felvették – üresen várta a néhány napja hátrahagyott ágya. Ottani kezelőorvosa pár nap után – mondván, elromlott a vérképe – a László kórház hematológiájára transzportálta.
