„És? Nyilván rendben volt minden papírja. (…) Ó, hát tudja engem hányszor igazoltattak a rendőrök, aztán mégis itt vagyok. És épségben vagyok.” (Navracsics Tibor) Már teljesen elhalványultak a hetvenes-nyolcvanas évekbeli vonatos élményeim, amikor is a Komáromban felszálló nyomozók – pofáról döntve – a Győrig tartó szakaszon kérték el rendszeresen a papírjaimat. Ha viccesebb kedvemben voltam, eljátszottam, hogy nincs nálam papír, mire szimplán lelökdöstek a vonatról Győrben, majd jót röhögtem, amikor a peronon előkerült az igazolványom.
Ha inkább olvasni akartam, akkor mélységes undorral mutogattam a papírjaimat – elvégre a Mozgó Világon és a Valóságon szocializálódott egyetemistaként igencsak felháborított meg felbátorított ez az értelmetlen zaklatás. Aztán, most, mit ad isten, előkerül egy ember, egy nem is akárki, és harminc év elteltével ad egy (osztály)főnöki intőt. Nézem az arcát, hátha elröhögi magát („Nyugi, csak vicceltem!”), de nem, mondja-mondja, és komolyan mondja: „És? Nyilván rendben volt minden papírja…”.
Ezzel az emberrel a közvélemény igencsak kedvesen bánt: ő egy úriember, ő olyat nem csinálna, neki európai arca van, tudja, hol a határ stb. Aztán igazságügyi (!) miniszterként karmestere lett a jogállam lebontásának, a törvénykezési paródiának, a rászorulók semmibevételének, az amúgy sem erőteljes társadalmi szolidaritás maradéktalan leépítésének, majd biztosjelöltként előadta a demokratát. A közvélemény bizakodóan újra a megszokott vágányra ugrott: na, ez az ember tényleg nem olyan…
