galéria megtekintése

Okunk az ünneplésre

Az írás a Népszabadság
2015. 01. 22. számában
jelent meg.


Csider István Zoltán
Népszabadság

Habony and Ivory, live together in perfect harmony, kezdett bele művészetének megtartásába a magyar kultúra napján Pataky Attila, aki lelkét nemcsak mulatósba és intergalaktikusba, de ünneplőbe is öltöztette, s aki kifejezetten a mai alkalomra derék történelemhamisítással is készült, amennyiben a hűtlenből hűséges lett hirtelen, a nehéz fejből pedig tiszta, magyar gondolat.

A nívós kultúrműsor után Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere biztosította az egybegyűlteket, hogy a tizenkettedik Orbán-kormány programjában kiemelt fontosságú elsődleges prioritásként, hogy ne mondja („hogy ne mondjam”) preferatúraként szerepel a „minden stadion mellé egy kultúrházat!” program, és akkor körbenéztem, mit szól ehhez az ünneplő tömeg, és láttam, hogy az ünneplő tömeg szájából nagyobb mennyiségű (hiszen hát: tömeg) levegő távozik; ilyenek ezek a január végi szoboravatások, látszik a lehelet.

S már csak egyetlen kínzó kérdés maradt megválaszolatlan, mely kérdés különben kellemes áramütés gyanánt szaladt végig a méltóságteljesen álldogáló tömegen, hogy akkor most kinek a szobrát is avatjuk, Rákay Philipét, József Attiláét vagy Tiborcz Istvánét, mire egy olajos hang visszakérdezett, hogy ki a faszom az a József Attila?

 

Aztán felébredtem.

Jól van, megint demagógra ittam & drogoztam & aludtam & hazudtam magam: nem is szoktam álmodni. Annyi viszont tényleg igaz, hogy ma van a magyar kultúra napja, 192 évvel ezelőtt a Himnusz szövege, 72-vel ezelőtt meg Cseh Tamás született – egészen kíváncsi vagyok, ma ki fog megszületni. Hány vers, opera, szobor nyeri el végső formáját, hány regény utolsó mondatának végére kerül ki az a nagy büdös fekete pont. Egyáltalán: hány nagy büdös fekete pontra van még remény.

Már nem az, hogy nem lesz, aki írjon, faragja a követ, egymás után pötyögtesse a hangjegyeket, hogy így építse fel lassan azt a hihetetlen katedrálist, ami egy zenemű. Mindig lesznek ilyenek. Mindig lesz giccs és mindig lesz érvényes opus. És talán mindig lesz olyan (magyar) kultúra, amelynek alakítói nem az állami elsődleges prioritások preferatúráit veszik figyelembe, hanem megpróbálnak autonóm módon alkotni. Akik nem esnek seggre, ha egy miniszter van a környéken, akik nemcsak enni, de tükörbe nézni is szeretnek. (Mondom, hogy demagóg napom van.) Csak hát mégis nehéz lesz ez.

Nem azért, mert Weöres Sándorról olyan szobor készül, amilyen. Nem is azért, mert félcédulások jutnak állami százmilliókhoz, hogy a teljes mértékben retrográd kattanásaikat lenyomhassák valahogy az ország torkán. Nem is azért, mert a tervek, összegek, döntések birtokosai a leghamisabb nosztalgiával merednek a múltba, annak szellemében építenek át-újra-fel, amit nem szégyellnek. Nem is azért, mert szétzilálják az oktatási rendszert, vagy mert kormányprogramot csinálnak a tahóságból, az arroganciából. Nem is azért, mert nemcsak a tökhülyék, de még az amúgy képben lévő, ám sajnos túlzottan karrierista, magasra jutott senkik is szó nélkül nézik, hogy a miniszterelnököt, ezt a „sötét, félrevert harangot” melyik haverja hogyan vezeti félre. És nem is azért,mert például a kulturális ágazat dolgozóinak fizetése tíz éve nem emelkedett.

Hanem mert ezek a példák (és sok száz társuk az elmúlt évekből, évtizedekből), ha egymás mellé helyezzük őket, kiadnak valami furcsa, egészen hihetetlen, álomszerű mintázatot, hogy. Ezek. Módszeresen. Tönkre. Akarnak. Tenni. Mindent.

Úgyhogy van ok az ünneplésre.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.