Wer bei mir Jude ist, bestimme ich! (Karl Lueger)
– Az megvan, hogy a Super Bowlon a nézőtéren mozgó árusok körülbelül ezzel a szöveggel járkáltak: üdítőt, perecet, csokit, spanglit tessék? – kérdezte Thompson, akinek szemében ekkor mindannyian az Újvilágba vágyódás csillámait fedeztük fel, pedig csak a szoba pókhálós sarkába bámult erősen és kitartóan, ki tudja, talán falatnyi Amerikát képzelt oda, a jobb felsőbe, ahová úgy elbújna: betépni. Thompson Amerikája ugyanis most éppen nem a gyönyörűre dukkózott Chevrolet Camarókról, olcsó motelekről, állandó mosolyról szól – de nem is okvetlenül a kicsit, közepesen vagy szélsőségesen veszélyes kábítószerek nyakló nélküli fogyasztásáról, hanem mondjuk a jogszabályoknak az élethez való igazításáról. Néha.
Ha máshonnan nem, a South Park Mr. Mackey nevű imbecillis tanárától és Kocsis Mátétól tudhatjuk: „drugs are baaaad” – és egyik mesehőssel sem tudunk vitatkozni. Thompson sem tud. A drog tényleg rossz. Persze azt, hogy mi minősül drognak, többnyire a vonatkozó rezsim dönti el, meg azt is, hogy a számára hasznot hajtó, tehát szükségszerűen engedélyezett drogok termesztését, forgalmazását kikre bízza, az abból származó adóbevételt pedig mire használja föl.
