galéria megtekintése

Nyúlmagyarország

Az írás a Népszabadság
2014. 05. 19. számában
jelent meg.


Révész Sándor
Népszabadság

A Medián fölméréséből kiderül, hogy a Szabadság térre tervezett emlékművet ugyanannyian tartják történelemhamisításnak, mint ahányan úgy vélik, méltó emléket állít a második világháború minden áldozatának. Még a Fidesz táborának is csak a fele fogadja el a táborparancsnokság álláspontját.

Tartok tőle, hogy a közfigyelmet az foglalja majd le, hogy a megkérdezettek mekkora része tud/hajlandó tudni a különböző pártok szavazótáboraiban arról, hogy a zsidónak minősített embertársaink elpusztításában a magyar hatóságok aktívan és serkentőleg közreműködtek.

Sajnos ezt a kérdést elszúrták, mert lehetőséget adtak rá, hogy a válaszolók az akkori felelősség helyett arról nyilatkozzanak, eltúlozzák-e ma a zsidó áldozatok számát. A jobbikos tábor ezt a lehetőséget jól meg is ragadta, így aztán az arányok értelmezhetetlenek lettek.

 

Sokkal érdekesebb – de inkább drámaibb! – az, hogy az emlékművet történelemhamisításnak minősítők közül lényegében (a hibahatáron belül) ugyanannyian ellenzik a zsidó szervezetek tiltakozását, mint ahányan támogatják. A történelemhamisítással tisztában lévők fele úgy véli, nem kellene a hamisítás első számú sértettjeinek tiltakozni, mert ezzel csak feleslegesen feszültséget keltenek és a saját helyzetüket rontják.

Itt tartunk. Újra. Nyúlmagyarország újjászületett.

Nem tiszteli a magyarokat az, aki a közterükre olyan emlékművet erőszakol, melyet a köz fele történelemhamisításnak minősít. De akik ezt a kézenfekvő következtetést levonják, azoknak a társadalom másik feléről is tudomást kell venniük. Arról, amelyik ennek az emlékműnek az üzenetét tartja helyesnek.

Nem gondolkodhatnak abban, milyen emlékművet kellene állítani, hogy „helyes” legyen az üzenet, mert nincs olyan helyes üzenet, amit egy ennyire megosztott országban ne tartanának hamisnak elég sokan ahhoz, hogy ne legyen „helyes” megerőszakolni vele közös közterünket.

Miután a közvélemény sehol sem egységes, voltaképp a köztudat megerőszakolása minden köztéri emlékmű, mely készen szállítja a „helyes” történelmi ítéletet.

Rényi András, a kiváló esztéta nemrég a Bálint Házban számos izgalmas példát mutatott be, milyen a másmilyen emlékmű. Az „unheimlich”, a kényelmetlen, kellemetlen vagy egyenesen ellenemlékmű. Ezek nem akarják meghatározni a közemlékezet közösségi tartalmát, hanem szembeállítják az egyént az emlékezés, a múltértelmezés feladatával. Mondjuk, egy homályosan átlátható üveg járólapot helyeznek el a téren, ahol a nácik könyveket égettek. És az üveg alatt látunk egy üres szobát, üres könyvespolcokkal.

A berlini holokauszt-emlékmű is ilyen „unheimlich”. Persze az ilyen emlékműveket is csak ott fogadja el a köz, ahol legalább az beépül a köztudatba, hogy a múltunk értelmezése nyitott kérdés és, bármily kellemetlen, személyes feladat (is). Berlinben is hatalmas viták voltak az emlékműről. Nálunk, mint az ’56-os „vaskefe” példája mutatja, próbálkozni sem érdemes. Nem érdemes itt még egy ideig semmilyen emlékműre költeni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.