Van, amikor a legjobb lépéskombináció a helyben járás. Persze ez politikai traumák esetében nem tarthat sokáig, de rendezni lehet a sorokat, tisztázni, hogy mi és miért történt, pontosítani a régi és megtalálni az új válaszokat, vagy várni, hogy elmúljanak a tajtékos napok. Ehhez türelem kell, önfegyelem, taktikai érzék és alkalmazkodókészség egymáshoz és a külső környezethez.
A szocialista párt 2010-es választási veresége után még tapasztalni lehetett a kivárás erőt gyűjtő erényét, most azonban mintha erről is lemondanának. Nagyjából az történik, amit többen megjósoltak: az összefogás elemeire hullott, felszínre tört az eddig félig-meddig moderált egymás iránti antipátia, de ami még veszélyesebb: az MSZP-n belüli szövetségek is megroppanni látszanak. Ami négy éven át pozitívumként nyomott a latban – a rendteremtés, a stabilabb működés, az ellenzéki vezető szerep elfogadtatása –, azt az áprilisi szereplés alaposan megtépázta.
Ma úgy tűnik, hogy a szocialisták csak házon belül voltak képesek világos viszonyokat teremteni, azon túl sem közösségépítésben, sem vonzerőben nem jutottak egyről kettőre. A többi kormányváltó is sajátos metamorfózison esik át, náluk sem kevésbé képlékeny a helyzet, de elsősorban az MSZP-től függ, hogy megvalósulhat-e Orbán Viktor nagy álma: őfelsége ellenzéke.
