Látszat és valóság
Minél tovább halasztódik az átfogó nyugdíjreform, annál nagyobb lesz a megrázkódtatás. Amíg a helyzet nem elég rossz, a kormány nyugtathatja magát és főleg a közvéleményt, hogy nincs nagy baj. Jellemző, hogy egyedül az üzletet kereső nyugdíjpénztárak beszélnek a problémákról, de ezek – átesve a ló túlsó oldalára – a nyugdíjrendszer közelgő összeomlásával rémisztgetnek. A közvélemény számára hiányzik az a keret, amelyben elhelyezhetné a jelenlegi problémákat, elképzelhetné a fenyegető jövőt és megítélhetné a valódi megoldásokat. Ezt a keretet próbálom meg felvázolni.
A magyar nyugdíjrendszer jelenlegi helyzete látszólag jó: a kozmetikázott nyugdíjkassza bevételei meghaladják a kiadásokat. Ez elsősorban a 13. havi nyugdíj Gyurcsány- és Bajnai-kormány általi megszüntetésének, a Bajnai-kormány által törvénybe iktatott fokozatos (általános) nyugdíjkorhatár-emelésnek – 62 év (2012), 65 év (2022) –, valamint a reálbér-növekedéstől leválasztott nyugdíjemeléseknek köszönhető. Még azzal együtt is, hogy a Fidesz-kormány 2013–2015 között az átlagos árszínvonalnál nyolc százalékkal nagyobb mértékben emelte a már megállapított nyugdíjakat; és a „Nők 40” program (az, hogy a 40 éves jogviszonyt szerző nők a korhatár elérése előtt is teljes nyugdíjjal visszavonulhatnak) jelentősen csökkenti az általános korhatáremelés kedvező hatását.
Látszólag kedvező helyzetről írok, hiszen 2011-ről 2012-re a nyugdíjkasszából körülbelül 400 ezer, többségében korhatár alatti rokkantnyugdíjas került ki. Az ő nyugdíjukat az amúgy is erősen lecsökkentett egészségügyi kasszából fedezik. Bár keveseket érint, de a nyugdíjjárulék-alap plafonjának 2013-as megszüntetése is növeli a járulékbevételeket, de a kiadásokat egyelőre még alig.
A foglalkoztatottság látványos emelkedése jelentős részben szintén látszólagos: a zömében értelmetlen közmunkát végzők és az itthon nyilvántartott, de külföldön dolgozók mögött nincs valóságos járulékbefizetés, nem gyarapítják a tb-kasszát. A tb-járulékokon belül egyre csökken az egészségügynek szánt arány (és gyakran az összeg is). Márpedig az egészségügy legnagyobb fogyasztói a nyugdíjasok, és kérdés, hogyan veszi figyelembe a statisztika az egészségügyre fordított magánkiadások kikényszerített emelkedését. Ideiglenesen az is javít a képen, hogy a kötelező magánnyugdíj-rendszer 2010-es államosításával a költségvetés átmenetileg megszabadult a GDP 1,4 százalékát kitevő áttérési költség terhétől.
A korhatáremeléssel párhuzamosan egyre inkább fenntarthatatlan lesz a 2011-ben bevezetett „Nők 40” és a 2012-ben bevezetett merev korhatár. Ez utóbbi a Nők 40-re nem jogosult nők és az összes férfi számára megtiltja a korhatár alatti nyugdíjba vonulást.
A kötelező magánnyugdíjrendszer államosításának átmenetileg kedvező költségvetési hatása 10–20 éven belül megszűnik: hiányozni fog a 2011-ben felelőtlenül elköltött, a 2010-es GDP kb. 11 százalékát kitevő kötelező magánnyugdíjvagyon. Ennél is súlyosabb feszültséget okoznak majd a demográfiai folyamatok: a nyugdíjba vonuló nagy létszámú évjáratok helyére egyre kisebb korosztályok lépnek. A 65 éven felüliek létszáma a 20–64 éves korúak arányában a 2010-es 17-ről 2025-re 21, 2050-re 28 százalékra emelkedik. A demográfiai feszültséget erősíti, hogy rövidlátó politikai számításból a kormány nem a bevándorlást, hanem a kivándorlást ösztönzi.
A minimálnyugdíj (28 500 forinton) 2008 óta be van fagyasztva. Ha valaki 40 éven keresztül közmunkás, 50 ezer forint havi nettója csak 40 ezer forint havi nyugdíjat jelent. A kisnyugdíjasok fokozatos elnyomorodása előbb-utóbb politikailag tarthatatlan lesz.
Kártékonyan hat az szja-csökkentés is a nyugdíjegyenlegre. Eddig az adójóváírás jobban csökkentette a kisebb bruttó bérek nettó értékét, mint amennyivel a magas adókulcsok megszüntetése emelte a magas bérekét. Ez „csak” az arányokat borította föl a magas nyugdíjak javára. De ha folytatódik az idén megkezdett egységes adócsökkentés, azaz megvalósulna Orbán Viktor és az MSZP programját tervezők álma, és az szja átlagos kulcsa a 2015-ös érték felére csökken (vagy egységesen 16-ról 8 százalékra, vagy 5-10-15 százalékos „progresszióban”), akkor a nettó keresetarányos nyugdíjkifizetések és bruttó keresetarányos befizetések hányada – igaz, csak nagyon hosszú távon, 60 év alatt – 10 százalékkal emelkedne.
Kártékony az a baloldali terv is, hogy a nyugdíjemelés ne az ár-, hanem a bérindexet kövesse. A bérindexhez való visszatérés – a kezdőnyugdíjak visszafogása nélkül – több mint 20 százalékkal emelné a következő nyugdíjas nemzedék számára kifizetett átlagnyugdíj reálértékét. Már sokszor írtam a baloldal számára oly kedves alapnyugdíjról, ezért itt csak leszögezem, hogy bár más országokban sikeresen működik, bevezetése nálunk több kárt okozna, mint hasznot.
Kiút a zsákutcából
A zsákutcából való kihátrálást a helyzet tisztázásával kellene kezdeni. A tisztánlátás érdekében vissza kellene térni a korábbi statisztikai mutatókhoz: például a korhatár alatti rokkantnyugdíjasokat vissza kellene vinni a nyugdíjrendszerbe. Azonnal kiderülne, hogy a tényleges nyugdíjkiadás sokkal nagyobb, mint amit eddig a KSH megadott (kerekítve, a GDP 9 százaléka helyett 11 százalék), és jóval nagyobb lesz, mint amit az EU-előrevetítésben a kormány közölt: például 2045-ben nem 9, hanem akár 13 százalék, ha a jövő kormányai érintetlenül hagyják a rendszert.
Mindkét félnek szembe kellene fordulnia saját optimizmusával, be kellene vallania a múltat. Azt hiszem, hogy ilyen léptékű nyugdíj-politikai fordulatot csak a Franco halála utáni spanyol demokrácia Moncloa-paktumához hasonló valódi nemzeti együttműködési egyezménnyel lehetne megvalósítani. Persze ehhez az kell, hogy a magyar társadalom számára kiderüljön: a jelenlegi kormány nyugdíjpolitikája fenntarthatatlan, az ellenzéké pedig megvalósíthatatlan.
A 2011 előtti laza és a 2011–2012 óta működő merev rendszer helyére egy rugalmas rendszert kellene létrehozni. A jelenleg alig működő és a korhatáremelés által gyengített hatású (évi hatszázalékos) továbbdolgozási bónusz mellé akár a szomszédos Szlovákiából is importálhatjuk a malus rendszert: az általános korhatár elérése előtt 3-4 évvel, előrehozott nyugdíjjal is vissza lehet vonulni, de csak évente 5-6 százalékos levonással. A „Nők 40”-et pedig el kell felejteni.
Az alap- vagy rászorultsági nyugdíj helyett nyugdíjjóváírást kellene bevezetni. Ez a korábban nálunk is létező adójóváírás logikájához hasonlóan a „rendes” nyugdíj függvényében fokozatosan csökkenti az alapnyugdíjat. A nyugdíjak másik végén azonnal vissza kellene állítani a nyugdíjjárulék-alap plafonját. Először visszatérve az átlagkereset háromszorosához, de néhány év alatt kívánatosabb lenne még alacsonyabb plafon, például egy kétszeres szorzó. Már csak a korábbi, méltányosabb nettó–bruttó keresetarányok visszaállításához is szükséges lenne legalább az egykulcsos szja-kulcs emelése és az adójóváírás visszaállítására.
Kudarc jobbról és balról
Olyan automatizmust kellene kialakítani, amely hosszabb távon egyensúlyban tartja a nyugdíjrendszert. Mivel a járulékkulcsok már ma is nagyon magasak, csak a helyettesítési (induló nyugdíj/kereset) arányt lehet csökkenteni. A jelenlegi 80 százalékos arány fenntarthatatlan, ezt kellene óvatosan csökkenteni. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a töredezett munkapálya miatt nagyon sok idős, főleg kiskeresetű dolgozó 40 évnél jóval rövidebb szolgálati idővel megy nyugdíjba. Náluk a helyettesítési arányt nehéz csökkenteni, tehát a nagyobb keresetekhez tartozó nyugdíjakat kell még jobban visszavágni.
Az itt leírt program egyelőre a fantázia birodalmába tartozik. A Fidesz jelenleg mindennel azt tesz, amit akar. Az ellenzék pedig a kormányt gyakran túllicitálva próbálja visszaszerezni elvesztett népszerűségét. Hosszabb távon mindkét irányzat kudarcra van ítélve. Csak az a kérdés, hány év a hosszabb táv: 10 vagy 20?
A szerző közgazdász
