Ha nem szenvedne hazánk oly nagyon a kiüresedett fejű vezérek silány kormányzásától, akkor ez csupán nevetséges lenne. Így azonban tragikusan nevetséges – mert honfitársaink élete megy rá.
Azoké is, akiknek egyébként ez a populista-nacionalista világnézet tetszik. Nincsenek kevesen. Felmérések szerint a magyar társadalom tagjainak alig fele tartja fontos értéknek a demokráciát. Valószínűleg a hazai lakosság többsége fél a bevándorlóktól, és nem szívesen élne együtt „idegenekkel”. Sokak számára nemcsak megnyugtató, hanem kifejezetten vonzó az a gondolkodásmód, amely a kormány által tudatosan felkorbácsolt indulatoktól megmérgezett közéletben az ország „védelmét” helyezi előtérbe.
Szembe kell néznünk a „magyar ugar” kulturális pusztaságával, amit Ady Endre már 1906-ban megénekelt. Pedig akkor még Magyarország része volt egy olyan államszövetségnek, amely hazánkat az európai fejlődés élvonalába emelte. Lassan száz éve, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnt. Pedig ez volt a hazai gazdasági, társadalmi, nemzeti és kulturális fejlődés utolsó pozitív kerete.
Azóta is a magyar ugaron élünk, egymásra torlódó zsákutcás politikai kurzusokban. Horthy, Szálasi, Rákosi és Kádár szégyenletes diktatúráiban, a gazdaság száz éve kilátástalan vergődésében, az istenített államközpontú berendezkedésben, a kapitalizmus, a piac, a tőke és a vállalkozók elutasításában, az idegenek megvetésében, a nyelvi és kulturális elszigeteltségben, iskoláink rémisztő silányságában, a nemzeti és társadalmi szolidaritás hiányában.
Itt van velünk a magyar ugar az ezredfordulós köztársaság szétesésében, a hanyatlásban, a leszakadásban, a fiatalok tömeges kivándorlásában. A magyar ugar legújabb változata az Orvona-rendszer. Száz év alatt immár az ötödik diktatúra.
A magyarországi diktatúrák politikai alapvetése meglepő folytonosságot mutat: etatizmus, korlátlan állam, alattvalókból álló, ujjongó és hálás emberek, együttműködésre alig képes és hajlamos, elszigetelt egyedekből álló, alávetett és kiszolgáltatott gazdaság és társadalom, művészet és tudomány, sport, vallás. Kulturális alapvetése egyrészt a fennhéjázó faji felsőbbrendűségi tudat, az „ostromlott erődnek”, a „kereszténység védőbástyájának” képzete, másfelől az alázatos szervilizmus, a képmutató internacionalizmus, a szovjet világ dicsőítése között – a fasizmus és kommunizmus között. Néha, például az Orvona-rendszerben sikerül a kettőt ötvözni: talpnyaló oroszbarátság és szónoklatokban megnyilvánuló antikommunizmus.
Ismerjétek fel, honfitársaim, amit Orvona nem képes: az erő nem azonos az erőszakkal. A nyugati demokráciák rengeteg gonddal és kihívással küszködnek, de nem gyengék. Éppen ellenkezőleg! A megértés, a befogadás, a más vélemény, világnézet, vallás, életforma iránti türelem, az együttműködés nem a gyengeség, hanem az erő jele. A nyugati demokrácia szabadságelvű, liberális. Nem is lehet másmilyen, mert különben nem lenne demokrácia.
Ezzel szemben a keleti diktatúrák egyáltalán nem erősek, csupán erőszakosak. Félnek saját népeiktől is és a külvilágtól is. Nem ismerik egyiket sem, kisebbségi érzésekkel küszködnek. Mardosó félelmüket és hatékony kormányzásra való képtelenségüket nyelvi (néha fizikai) erőszakkal, harcias szónoklatokkal, az állami intézmények elfoglalásával, a kiszolgáltatottság növelésével és a negatív tömegérzelmek – a félelem, az irigység, a gyűlölet – felkorbácsolásával igyekeznek palástolni és ellensúlyozni.
Az Orbán és Vona által szájtátva csodált Putyin-rendszer remek példa erre. Fél saját népeitől, ezért megszüntette a sajtószabadságot, legyilkolja az ellenzék kiemelkedő személyiségeit. Oligarchikus rendje gúzsba kötötte a gazdaságot, kiölte a vállalkozó kedvet, legyalulta a jogállamot. Aki teheti, megtakarításait külföldre menekíti. Drámai sebességgel fogy a népesség, silány az oktatás, romlik a lakosság egészségi állapota. Az orosz diktátort fenntartja az olajjövedelem. Ha ez csökken, mint napjainkban, akkor fegyveres erőszakkal, hódítással (Krím félsziget, Abházia, Dél-Oszétia) vagy meddő katonai kalandokkal (Szíria) igyekszik felkorbácsolni a nagyorosz nacionalizmust. Ez nem az erő jele, hanem a gyengeségé. Erőszak, nem pedig erő. Előremenekülés a végzetük felé. (Leonyid Iljics Brezsnyev is hamar megbánta az 1979-es afganisztáni beavatkozást.)
Hazánkban a putyini ihletésű diktatúra mutyizós bohózati változata uralkodik. Nem fog örökké tartani, és majdan szégyellni fogjuk, hogy ilyen sokáig tartott. Fontos azonban idejekorán megérteni, hogy az ilyen rendszer azért erőszakos, mert gyenge. A diktatúra nem hajlik, hanem törik. A nyugati demokrácia ugyan tökéletlen, válságról válságra botorkál, de közben tanul és fejlődik. Az alkotmányos jogállam mindeközben megmarad, és magába emeli mindazokat az új ismereteket és értékeket, amelyek folyamatos fejlődését biztosítják. A demokrácia rugalmas, a diktatúra merev.
A nyugati ihletésű, tehát közvetlen elemekkel dúsított képviseleti demokrácia fennmaradására és világméretű győzelmére nincs semmi garancia. A fejlődés nem egyenes vonalú és nem eleve elrendelt. Mindennap meg kell küzdeni a demokrácia előrehaladásáért. Mégis a demokrácia sokkal erősebb, mint bármelyik diktatúra, mert – ha valódi, akkor – bátor és egészséges. Nincs benne félelem.
„Demokratának lenni annyit tesz, mint nem félni” – mondta Bibó István. Magyar demokraták, ne féljetek. A nacionalizmus felkorbácsolása, a féktelen populizmus, az öncélú kegyetlenkedés és erkölcstelen viselkedés, a türelmetlen lopás és a kíméletlen hazudozás akkor jellemzi a diktatúrát, amikor gazdasági és társadalmi tartalékai kimerülőben vannak. Ez a diktatúra utolsó szakasza. Félelmében hibát hibára halmoz, és végül elpusztul.
A szerző a Modern Magyarország Mozgalom elnöke.
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
