A tiltakozók azt panaszolják, hogy a tervezett megállapodás „durván sérti a kulturális sokféleséget, a társadalmi igazságosságot és a demokratikus jogállam elvét”.
Minthogy indoklást nem adnak súlyos megállapításaikhoz, nehéz akár egyetérteni, akár vitatkozni velük. Szerencsére most, 2015 júliusában nyilván nem a még meg sem született megállapodásról fog szavazni az ötszázmillió európai polgárt képviselni hivatott Európai Parlament (EP), hanem arról, hogy milyen véleményértékű (!) mandátumot adjon a tárgyalásokra felhatalmazott Európai Bizottságnak (EB).
A tiltakozók azonban leginkább azt támadják, hogy a TTIP „a tervek szerint feljogosítja a befektetőket, hogy pereljenek bármely országot, amely vállalkozásaik jövedelmezőségét veszélyeztető jogszabályokat léptet életbe”. Nos, lehet ilyesmitől rettegni, ám minden emocionális lendület előtt érdemes néhány tényt áttekinteni.
Az ISDS-nek nevezett (Investor-State Dispute Settlement, vagyis a befektető és az állam közötti) vitarendezés soha nem volt egyszerű dolog, ezért aztán az EU (és/vagy tagországai) viszonylatában az elmúlt évtizedekben hozzávetőlegesen 1500 (!) olyan megállapodás keletkezett, amely magánbíróságok kompetenciájába rendelte a vonatkozó vitákat. Most tehát nem az a tét, vajon legyen-e ISDS, mert az évtizedek óta van (!) bőséggel, hanem az, hogy ezt a helyzetet miként rendezze a TTIP. Természetesen el lehet utasítani a TTIP-t, ám ez esetben marad az, ami ellen az aláírók tiltakoznak, vagyis a magánbíráskodás sajnálatos gyakorlata.
Az EP előtt azonban nincs olyan indítvány, amely magánbíróságok (úgynevezett választott bíróságok) illetékességébe utalná az államok és a cégek közötti vita rendezését. Jelenleg csak egyetlen indítvány van az EP asztalán – éspedig az EP elnöke, a szocialista Martin Schulz által kezdeményezetten –, amely azt mondja, hogy a bíráskodás, a vitarendezés kizárólag a tagállamok demokratikus intézményrendszerei révén létrehozott, nyilvános és átlátható testületek illetékessége lehet. A tiltakozó aláírók tehát szélesre tárt kaput döngetnek. A lelkes politikai önmegvalósítás, illetve a néphergelés opciói helyett azonban inkább tekintsünk a még valóban tisztázni valókra.
Kifejezetten árgus szemekkel nézzük például az endokrinháztartást romboló anyagok ügyét, amint azt tettük a genetikailag módosított táplálékok (GMO-k) esetében is. Számtalan olyan anyag van az élelmiszerekben, a kozmetikumokban stb., amely az emberi hormonháztartást, azaz a szervezetünk működésének egyéni „szoftverét” rombolja. Amennyiben a TTIP e téren nem fog megnyugtató garanciákat adni, akkor az bizony gátja lehet a megállapodásnak. Ahogy a GMO-k esetében tettük, konkrétan itt is ragaszkodunk ahhoz, hogy már a kockázat megjelenése is tiltó ok legyen egy-egy anyag használatával szemben.
Az amerikaiak egyelőre kötik az ebet a karóhoz, mondván, az ő világukban mindent szabad, s ha valaki valakinek mégis kárt okoz, akkor fizessen, mint a katonatiszt. Az EU viszont másként működik. Nálunk normaállítás van, s ezekhez tartozó megfeleltetés. Jelenleg a világon a legnagyobb és legátfogóbb normaállítási mechanizmus az EU maga. Igen, sok év folyamatainak eredményeként immár az EP állítja elő az emberiség irányadó normáinak a legnagyobb részét. Megnyugtatásul: az EP-ben makacs axióma, hogy a normáink rovására nem lehet sem TTIP, sem más.
Azt is szeretnénk, ha a TTIP rögzítené az összes transzatlanti piacon megkövetelendő szociális normát is, a minimálbérektől kezdve a szülési szabadságon át a társadalombiztosításig sok mindent. Az Európai Szakszervezeti Szövetség (ETUC) nemrég sorolta fel a TTIP-vel kapcsolatos követeléseit, legfőként a kollektív szerződések, valamint a kötelező munkaügyi egyeztetések világát illetően. (A TTIP európai elfogadhatóságához fontos lépés volt – az USA történetében először – a minimális társadalombiztosítás ottani megteremtése. Bármilyen furcsa, de az amerikai versenyképesség egyik „mocskos kis titka” az volt, hogy a lakosság fele eddig semmilyen társadalombiztosítással nem rendelkezett.)
Végezetül szólni szeretnénk egy olyan normáról is, amely még Európában sem valóság, de szeretnénk, ha azzá válna, s „last minute” módra még belekerülne a TTIP induló változatába. Ez az országonkénti megközelítés, szebb nevén a „country by country” adókimutatás. Nem kevesebb a tét, mint hogy – szocialista indítványra – lefogjuk a multinacionális vállalatok kreatív könyvelőinek a kezét, s a nagy cégek mérlegei országonkénti bontásban mutassák ki, hogy hol mennyi volt a hasznuk, és ott mennyit adóztak. Igen, a TTIP egyebek között arra is jó lehet, hogy a multik csiki-csukiját felszámoljuk, aminek sajátos mai realitása, hogy lényegében szinte sehol nem fizetnek adót.
Szerintünk igenis izgalmas kihívás, hogy a transzatlanti térségben létrehozzuk a földkerekség legerősebb gazdasági-kereskedelmi integrációját. Szocialistaként persze egy ilyen megállapodásnak csak úgy engedhetünk zöld utat, ha valamennyien közvetlenül érezhetjük annak pozitív hatásait. Akkor, ha ez a megállapodás a magyar óránkénti bruttó minimálbért is felfelé képes húzni a szégyenletes mai 604 forintról (kevesebb mint 2 euró) az irányadó európai (német) 8,5 euró, illetve az amerikai 11 dollár irányába. Akkor, ha a munkavállalói jogok is többletgaranciákat kapnak, s mondjuk egy magyar szakszervezet is beperelheti a magyar államot, mert messze a létminimum alatt fizeti a közmunkásokat.
Szanyi Tibor, az MSZP európai parlamenti képviselője
Gúr Roland, az MSZP Fogyasztóvédelmi Tagozatának elnöke
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját.
A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
