A kötelező olvasmányok pedagógiai hasznáról és káráról folyó szerteágazó oktatási, nevelési és módszertani kérdésekben nem szeretnék állást foglalni. Volt viszont egy mozzanat a klasszikusok átírására vállalkozó szerző előadásában, amire felfigyeltem. Azt mondta, hogy könnyű az Egri csillagok sztoriját tartalmilag és nyelvileg leegyszerűsíteni, ezzel szemben a Légy jó mindhalálig Nyilas Misije nehéz eset, mivel a mai ifjúság nem szimpatizál a lúzerekkel.
Nos, valóban. De mi lehet ennek az oka? Mi lehet az oka annak, hogy nemcsak vesztesnek érzik és mondják Nyilas Misit, hanem lúzernek?
Ez nem egyszerűen az angol nyelv divatja, hanem még a vesztes fogalmához képest is súlyos lenézést, lesajnálást hordozó szóhasználat.
A régebbi nemzedékek számára a jórészt saját élményeit regénybe foglaló Móricz Zsigmond leírása szimpatikussá tette a kis Nyilas Mihályt.
Érdemei ellenére vesztes lett a tanárai korlátolt önkénye miatt. Az inkvizítori tantestület előtt így folyt a párbeszéd:
„– Miféle gyerek vagy te? Mi az apád?
Misi hallgatott
– Nem hallottad? Mi az apád?
– Ács.
– Na, meglátszik.”
A párbeszédben megnyilvánuló származási osztály-előítéletek okká válnak, az egyén vesztessé válásának magyarázatává. Ha valaki sorról sorra olvassa ma a könyvet, érezheti és megértheti ezeket az okokat, ám együttérzését nem pusztán az elnyomottakkal való szolidaritás váltja ki, ha kiváltja, hanem saját politikai világa, felfogása, mondhatni, pártállása.
A Jobbik nevű párt vezetőiben-híveiben például nem váltana ki együttérzést. A minap egy parlamenti képviselőjük a tévében azzal vette védelmébe az utcán randalírozó futballszurkolókat, hogy nem lehet őket általában elítélni, mert van köztük egy csomó rendes ember is, orvosok, mérnökök és más diplomások. Vagyis nem csupa ács, fizikai munkás, iskolázatlan szegény, szóval lúzer. Helyben vagyunk!
És megesik, hogy nemcsak osztályhelyzet, hanem etnikai, vallási különbségek alapján is kollektíve lúzerré minősítenek embercsoportokat.
A pillanatnyilag mindent beborító migránsprobléma vonatkozásában igazságügyi miniszterünk elhárítóan nyolcszázezer cigány felzárkóztatásának feladatát emlegeti, amire a miniszterelnökünk csak kontrázik: „Magyarországnak az a történelmi adottsága, hogy együtt él néhány százezer romával. Ezt valakik valamikor eldöntötték, amit mi megörököltünk.”
Úgy bizony! Egy szuszra hontársaink százezreit különítették el ezekkel a mondatokkal, s tették őket jólétünket és kultúránkat fenyegető alja tömeggé, akárcsak plakátjaikon a menekülő muzulmán hitűeket cakompakk.
És mi is a felháborítóbb: amit és ahogy ezek a politikusok mondtak, vagy hogy mily halk volt szörnyű beszédük visszautasítása? Persze nem vagyunk egyformák, se egyénileg, se társadalmi csoportjainkat tekintve. Születéstől adott esélykülönbségeink nagyok. A jóléti állam – már ahol kialakulhatott – csökkentette ezeket a különbségeket. Az utóbbi évtizedekben azonban világszerte és nálunk is nőnek a társadalmi különbségek egy egyre kisebb és egyre gazdagabb kisebbség javára.
Az ez ellen és az egyenlőség értéke mellett érvelők hamar megkapják a „népbarát” vagy a populista jelzőt, és homályban marad, hogy a lúzerré ítéltetettség mögött mindig valamiféle politikai erővé lett fundamentalista gazdasági érvelés mantrája munkál: „nincs ingyenebéd”, „támaszkodj magadra” és a többi.
Mert a jóléti állam ingyen is adott és ad ebédet a rászorulónak, s a létversenyben nem prédikálja a sántának is, hogy támaszkodjon magára.
No épp ezek azok a kérdések, amelyekben a politikai szabadság, az emberi jogok és az univerzális morál mellett érvelő politikai liberálisok szembekerülnek a tulajdon és a piac szabadságára súlyozó liberálisokkal is – a nagyobb ideológiai távolságokról már nem is szólva. A jövedelem- és osztálykülönbségek mellett aztán, és azokkal jócskán egybefonódva, a vallási és a kulturális-etnikai különbségek is adottak a gyengék lúzerré alázásához a pártpolitikai szinteken. A jólétünk államfüggő.
A XXI. századra történelmileg és intézményesen kiépült sokoldalú biztonságunk függő viszonyban van az állampolitikától. Még az irgalomra, könyörületességre, együttérzésre való nevelés kérdése a közoktatásban is állampolitikai kérdés, hogy osztálykülönbségekről és szolidaritásról már szó se essék. Napi drámáink azonban látszólag másról szólnak. E sorok írásakor óhatatlanul felvetődik, szabad-e, illő-e Nyilas Misi lúzerségével tölteni az időt a drámai képekben elénk vetített, kontinenseken átívelő migráció problémája helyett.
|
| Dévényi László Nyilas Misi szerepében A Légy jó mindhalálig 1936-ban készült, Székely István rendezte filmváltozatában |
Torlódó napjaink minden mást háttérbe szorító kérdése az Európára zúduló tömeges migráció kezelésének roppant nehézsége, és nem irodalmi klasszikusaink hagyatékának ilyen-olyan művelése. Ráadásul mindezzel most az Európai Unió jövője is kockára kerül. A magyar kormány azzal, hogy fölösleges és ártalmas szempontokat vet be az Európai Unió migrációval kapcsolatos erőfeszítéseinek folyamatába, maga is súlyosbítja a helyzetet.
Miniszterelnökünk alapjában és sorozatosan rongálja az Európai Uniót, ahogy balhitűen uralja a pillanatot arctalan és arcátlan beszédírói csattanós szavaival („liberális blabla”, „a mindennapi nacionalizmus megkedveltetése”, „őshonos népesség” stb.) Csak a hisztériakeltések, az újságírói felületességek és túlzások miatt lehetséges, hogy fölösleges szövegelése és hibás elfogultságból származó kártevése ellenére a magyar kormány sokak szemében józannak és megfontoltnak tűnik fel a zűrzavar közepette.
Miniszterelnökünk szövegei, kétségtelen részigazságai ellenére – az uniós határok védtelenek, a vonatkozó szabályok idejétmúltak, az uniós központ csak toporog –, kormányunk az egyik okozója a mai és a még bekövetkezhető uniós bajainknak azáltal, hogy néhány más tagállammal együtt mélyen nacionalista, nemzetállami alapú és föderációellenes.
Ha ugyanis egy belsőleg összetett politikai egységnek nincs hatóképes központja, közös kül- (és persze katona-) politikája, akkor hogyan is lenne képes saját határait biztosítani? Ez jelentős hiányossága az EU-nak, és aktuális válsága élesen rávilágít erre.
Persze ebből menet közben nehéz kilátni, de attól is nehéz szabadulni, hogy végül országként válunk vesztesekké. Az viszont szemernyi derűre ad okot, hogy a kormány migrációval szembeni, politikailag ízléstelen óriásplakátjai, majd emiatt a kormányt csepülő óriásplakát-sokaság után az épülgető Széll Kálmán téren egy óriási, üde hirdetmény jelent meg. A hőségben izzadó, esőben ázó fizikai munkások nem a társadalom győztesei. De hogy ne lúzernek tekintse őket a társadalom, abban egy hajszálnyit segíthet ez a plakát is, amelyen egy fényvisszaverő mellényes, kobakos munkás látható kislányával kézen fogva, és az ákombákom szöveg: „Tessék óvatosan vezetni, az én apukám is itt dolgozik.”
.
