Április előtt néhány potenciális rokonszenvező azt gondolta, hogy az akkori cécó egyszeri és megismételhetetlen, ilyet nem tesz az ember, nem tesz párt, ha valamire tartja magát. A mostani produkció azonban talán még a tavaszinál is magával ragadóbb, több benne az improvizáció is.
Magyar ügyvéd ki tudja, milyen civilek szárnyán repked, Bodnár közgazdász is előlép, mert a liberális őrs nótafája nem tud tovább várni közös jelöltre. Bokros Lakos ismét magát ajánlja, de most Demszkyvel a háta mögött. Az indokolatlanul korán, sietősen megnevezett Horváth Csaba, akit mások nagyon nem akartak, szorgosan szivárogtatta az oldaláról felmerülő esetleges ellenfelei neveit, akik közül emiatt sokan kihullottak, mielőtt számba vehették volna őket.
Normális ésszel föl nem fogható, hogy az MSZP megint közvéleménykutat, mintha nem érte volna már elég csalódás, a másik két szervezet kétségbeesetten keresi a lehetséges ellenjelöltet, szövetkezésük megint olyan lesz, amit nem vesz komolyan senki. Az Együtt és a DK – áprilisból tanulva – késhegyig menő harcot vív minden potenciális önkormányzati helyért, ha már a parlamentben nincs frakciója, legalább helyben erősödhessen.
Valamennyi nyilatkozatban ott az egymás iránti bizalmatlanság és szemrehányás – Mesterházy után Horváth Csaba kapaszkodik addig saját jelöltségébe, hogy már teljesen mindegy, ki lesz Tarlós ellenfele. Lehet, hogy nehéz egy kényszer koalíció a győzelmet követően is, de egy ismét kirajzolódó vereséget várva még elkeserítőbb a kép. A bemutatkozáskor elhangzó „feladatra jelentkezem, nem rangra”-szerű szlogenek borsóként gurulnak szét az előadótermekben.
Holott április után derengett, hogy Budapest nyerhető. De az ügyefogyottan előadott Monti-csárdás Horváth Csaba abba nem maradó szólójával, átlátszó lépéskombinációival még az MSZP feje búbjától a lába ujjáig megújult vezetését is meglepte, a frissen megválasztott koreográfus pedig beleesett a zenekari árokba. A kerületek lázadása persze alább fog hagyni, ismerős képlet, péntekre majd meggyúrnak mindenkit, megkönnyebbülve, büszkén fogják egymás hátát lapogatni, s megint csak fogalmuk sem lesz arról, hogy mekkora károkat okoztak.
Tulajdonképpen az volna a legjobb, ha a komplett csapat kimenne a csepeli szabad kikötőbe, hogy színválasztással, extra protekcióval sorba álljon egy régi Ladáért – azt vezesse. Erősödjön a lábmunkája, szedje össze minden erejét a kormánykerékbe kapaszkodva egy-egy kanyarnál, javuljon a koncentrációs képesség, a merevebb lökésgátló egy-egy kátyúnál, úthibánál talán ráébreszti a sofőrt arra, hogy hol él, mi történik vele, mitől borul, dől, csúszik, koccan azzal az irigylésre méltó autóval, amelyre már rég nem kötnek cascót…
