Vasárnap több tízezres óriástüntetésen óvta attól népét Izrael miniszterelnöke, hogy hatalomra juttassák a „baloldalt”, valójában egy szoftközépbalos-centrista koalíciót. Reális esély mutatkozik arra ugyanis, hogy a Munkapárt másfél évtizeddel ezelőtti összeomlása után kormányfőt ad az eddig szélsebesen jobbra tolódó országnak. Ha mégis jönne a baloldal, akkor Netanjahu szerint feladná Jeruzsálemet az „arab pártok” választási szövetségének külső támogatásával.
Próbálják ugyan álcázni sötét céljaikat, de Netanjahu átlát a szitán: hiába tagadják, alig várják már, hogy elárulhassák végre a nemzet létérdekeit. Nem véletlen az sem, hogy – ismerős lesz! – külföldről pénzelt álcivilek akarják a nemzet utolsó reménységét, tehát őt megbuktatni, csak mert hisz a vallási és nemzeti hagyományok és az örök értékek erejében. Meg kell tőlük védeni a hazát közösen, összefogva. A saját, nem jobbra vagy szélsőjobbra szavazó honfitársaiktól és a politikai riválisoktól. A Netanjahutól is jobbra álló Naftali Bennett világossá tette ugyanitt, hogy a választás tétje az, zsidó maradhat-e Izrael.
Ebben a kampányban nem haboztak defetista balosként megbélyegezni a Moszad egykori, különösen bátor és önfeláldozó, egyébként ízig-vérig nacionalista vezetőjét sem, aki szerint éppenséggel Netanjahu az, aki – hatalmi önzés és alkalmatlanság okán – Izrael biztonságát veszélyezteti politikájával. Mindezt úgy, hogy az egyetlen, valóban markánsan baloldali párt némi szerencsével talán éppen becsúszhat az új Kneszetbe.
