Sokat elmond egy politikai kurzusról, hogyan viselkednek kegyeltjei az üzleti életben. Magyar viszonyok között első körben az is fontos, hogy művi úton és a semmiből jöttek, vagy olyan emberekről van szó, akik saját erőből is építettek már valamit életükben. De ha nem, képesek-e legalább piaci körülmények között is működtetni egy üzletet? Milyen sikeresek ott, ahol az árat a megrendelő igényei befolyásolják, nem az, hogy az őket futtató politikus mit gondol jónak. Ha ugyanis az árral és a minőséggel is meg kell felelni a megrendelő elvárásainak, egyszersmind ki kell termelni költséget, bért és nyereséget is, sokkal göröngyösebb lesz a pálya.
Elméleti síkon persze nehéz volna Orbán Viktorral vitatkozni arról, hogy szüksége van egy országnak nemzeti tőkésekre. Normális, ha politikai támaszt nyújtanak egy olyan vállalkozói réteg megerősödéséhez, amely finanszírozni tudja magyar fejlesztések piacra juttatását, amely, ha állami megrendeléseket kap, a nyereséget nem viszi ki az országból – Gucci táskák, milliós dizájnruhák és dubaji utazások formájában sem –, hanem fizetést ad a helyieknek és magyar vállalkozóknál költi el a pénzét.
Jobb persze, ha a lehetőséget nem a politikai kurzusokkal ápolt kapcsolat, hanem önmagában a teljesítmény teremti meg, de nyilván 2016 Magyarországán már nem vagyunk idealisták. E nemzeti tőkésréteg is érdemes azonban a megerősítésre, ha képes olyan vállalkozásokat gründolni, melyek sikerrel működnek a magyar és adott esetben a külföldi piacokon is. Ez egyszerre a tőkések és az ország érdeke. Hogy e megerősítés legmarkánsabb eszköze az állami megrendelésekkel való kitömés legyen, az már enyhén szólva vitatható.