Egy igazi futballdrukker csodákra képes. Elfelejti, kiűzi a szívéből még azt is, amit mélyen, gyökereket eresztve hord magában, mert képes rá, hogy az idegent a szívébe zárja, ha jól kezeli a labdát, csodásan indít, cselez, kapásból gólt lő. Adott esetben még huhogni is elfelejt, nem lóbál banánt a kezében, nem ordítja torkaszakadtából, hogy mit keres itt. Az idegenlégiósból nem lesz migráns, kényszerbetelepített. Bevették a csapatába, hát kénytelen bevenni ő is. A mássággal szemben ideiglenesen toleráns lesz. Csak akkor fordul a kocka, ha az „idegen” elszerződik. Valamennyi lenyomott toposz azonnal újraéled a lelkében – ismét a régi. Úgy érzi, becsapták. Ésszel nehezen követhető a paradoxon, nevetnie kéne magán, hiszen embere ettől mit sem változott, akár le is lepleződhetne maga előtt a rasszizmus öncélúsága, de nem: csak addig képes felülemelkedni előítéletein, amíg az illető az ő csapatát erősíti.
Egész Európa tele van olyan játékossal, aki gazdasági bevándorlónak tekinthető. Az élboly klubcsapatainak annyi pénzük van, amellyel egyetlen válogatott sem versenyezhet. Egy BL-döntőbe bekerülni maga a gazdasági felvirágzás, a nemzeti tizenegy győzelme európai vagy világversenyen ezzel nem összemérhető összeg. És mégis. Ezek a seregszemlék mások, mint az egyszerűen csak jól összevásárolt játékosállományú klubcsapatok mérkőzései. A büszkeség keveredik történelmi traumák, üszkösödő sérelmek és emlékezetes dicsőségek lenyomatával, a szurkolók is másképp viszonyulnak ezekhez a találkozókhoz, különösen, ha ezt a két, a pályán összecsapó ország múltja is indukálja. Más mezőn zajlik a küzdelem, még ha a pálya ugyanaz is. Ezért azt sem lehet mondani, hogy csak a fiatal játékosoknak kihívás a válogatottbeli szereplés, kiugrási lehetőség és a számos földrészről összetoborzott, messze nem összeszokott világsztárokat hidegen hagyja a nemzet képviselete – ők tudnak úgy kozmopoliták lenni, hogy szülőföldjük iránt sem közömbösek. Látni csapattársak összecsapását, vitatkozását anélkül, hogy ez tönkretenne haverságot, klubhűséget, közös egyesületükben a nélkülözhetetlen szolidaritást. Ösztönösen vagy tudatosan, de külön tudnak választani téteket, különleges alkalmakat, képesek elfogultnak lenni hazájuk iránt, majd néhány hét múlva egy távoli ország sok más távoli országból verbuvált együttese iránt. Egyik sem rontja a másikat. Eszük ágában sincs tartósan beleragadni holmi nemzeti viszályba, bőrszín kínálta konfliktusba, ha lennének is, számukra kötelező mélyre elásni előítéleteiket, különben megélhetésüket kockáztatják, bármilyen jók. És hogy ezek a beidegződések mennyire álságosak, provinciálisak, azt jelzik a zökkenőmentes honosítások – egyre több játékos színesít olyan nemzeti válogatottat, ahová bevándorolt: hazájának érzi, hívei honfitársként számolnak vele.
Hiszen – ugye – csupán egy mez és egy labda kérdése az egész?
