Németország sokkos állapotban van. Alig egy hét leforgása alatt négy erőszakos bűncselekmény, terrorakció és ámokfutás rázta meg a közvéleményt. A mérleg tizennégy halott, köztük három elkövető és több mint ötven sebesült. A félelem egyre jobban eluralkodik. Sokak fejében megfordul, hogy ki merjenek-e menni az utcára. Hiszen az elkövetők hétköznapi helyeken – vonaton, dönerárusnál, bevásárlóközpontban, egy vidéki zenei fesztiválnál – csaptak le. Mi a következő? A szomszéd utca?
Hasonló sokkos állapotot már átélt a szövetségi köztársaság. Az 1970-es években a Vörös Hadsereg Frakció (RAF) „szárnyalása” idején. Igaz, a szélsőbaloldali terroristák elsősorban az államhatalom és azzal összefonódó nagytőke képviselőit, valamint rendőröket, ügyészeket vettek célba. A közembert békében hagyták. De azért egy évtizeden át, egymást követő generációkban rettegésben tartották az országot. És „igazi német” családokból származókként, vagyis nem migránsokként máig ható sebeket ejtettek a társadalmon.
A mostani erőszakhullám megítélésénél sem árt megőrizni a józanságot. Az egymást követő események azt a látszatot keltik, mintha egymással összefüggő ügyek sorát látnánk. Mintha egyre mélyebbre fúródna az erőszakspirál, s egyre nagyobb lenne a káosz. S miután mindegyik elkövetőnél fel lehet fedezni, igaz eltérő mértékben, migrációs hátteret, könnyű általánosítani. Mutogatni. Azt a következtetést levonni, hogy a migránsok, a közéjük beépült terroristák sorozatban támadják Európa vezető gazdasági-politikai hatalmát. Vérfürdőkkel próbálják destabilizálni az országot, amely még mindig nem heverte ki a szilveszter éjszaka Kölnben és más nagyvárosokban elkövetett tömeges szexuális zaklatást. A nők elleni erőszak, a fogdosásokkal leplezett rablások tettesei szintén menedékkérők és migránsok voltak.
