Most egy kicsit demagógok leszünk. Még mindig nem fogunk szijjártói magasságokba emelkedni, de le­ütünk néhány magas labdát azok közül, amelyeket a „nemzeti oldal” az utóbbi másfél-két évben feldobott.

Az apropó a vasárnapra szervezett tüntetés, ahol azok vonulnak fel, akiknek „nem tetszik a rendszer”. Mivel most nincs olyan egyértelmű hívószó, mint korábban az Alkotmánybíróság vagy a médiatörvény, az értelmezési lehetőségek száma végtelen, ám van egy pont, ahol az elégedetlenségek összeérnek: nem tudjuk, hol a lé.

Az Orbán-kormányt hatalomra segítő közhangulat arra a percepcióra épült, hogy a ballibek loptak, közben ki is árusították az országot, mindezek tetejébe pedig az amatőr és hiteltelen gazdaságpolitikájukkal alaposan meg is drágították a folyton növekvő adósság finanszírozását. Anélkül hogy mindezzel vitába szállnánk, adódna azért itt egy dilemma.

Ha jól számolunk, másfél éve a Fidesz–KDNP kormányoz, és egy igazmondó kormányfő vezeti az országot. Azt tehát készpénznek vehetjük, hogy a pénzcsapok el lettek zárva, a közpénzek hazatalicskázása megszűnt, a hazaárulókat és az állam külföldi kiszipolyozóit elhajtották. Minden fontos poszton az új hatalom megbízható káderei ülnek. A gazdaságpolitikát a zseniális Orbán–Matolcsy-duó vezényli, ők egyben a hitelesség garan­ciái is, tehát az ország pénzügyi mozgástere nyilvánvalóan megnőtt (Matol­csy még ellenzékben azt mondta, hogy a Gyurcsány–Bajnai-klikk bukása önmagában százmilliárdokkal csökkentené az állam terheit azáltal, hogy a hitelezők bízni kezdenének abban, amit a kormány mond, és olcsóbban adnák a kölcsönöket).

Az egykulcsos adó szintén gyarapítja a bevételeket (ezt megint csak Matolcsy Györgytől tudjuk) közvetlenül is – mert csökkenti az adóelkerülést –, meg közvetve is, hiszen felpörgeti a gazdaságot. A gazdaság pörög is – a bővülés súrolja a másfél százalékot, ami ugyan messze van a beígért 4-5 százaléktól, de zsugorodásnak nem nevezhető. Az összadóterhelés ugyan egyáltalán nem csökkent, ami egyfelől rossz hír, mert hazudott, aki azt állította, hogy radikálisan csökkenni fog, másfelől viszont jó hír, mert az állam bevételei tovább növekedhetnek. Mivel a kormány megszüntette a pazarlást, és újjászervezi az országot, kevesebbet költünk oktatásra, egészségügyre, nyugdíjakra, kultúrára, környezetvédelemre. Ami persze baj, mert egyáltalán nem ezzel haknizták össze a kétharmadot, de jó is, mert több pénz marad az államkasszában.

Ráadásul azért, hogy a gazdasági szabadságharcnak és az államadósság elleni küzdelemnek ne legyen akadálya, mindnyájan komoly áldozatokat hoztunk: jobb meggyőződésünk ellenére (az előző rendszer tapasztalataival a hátunk mögött!) megint szabad kezet adtunk a politikának, lemondtunk az ún. polgári szabadságjogok egy részéről, sőt átmenetileg (?) a köztársaságot is feladtuk.

Ha mindezt összeadjuk, abból – minimum – egy potens kormány által levezényelt gyors, látványos államadósság-csökkenésnek kellene következnie. Sajnálatos módon azonban az államadósság nem csökken, hanem nő: a kormányváltáskor az államadósság-kezelő központ adatai szerint 18 100 milliárd forint volt a központi költségvetés adóssága, jelenleg 20 626 milliárdnál tartunk – miközben a Manyup-vagyon is elfogyott – és a tartozás jelenleg olyan ütemben emelkedik, mint a Gyurcsány-korszak legvadabb pillanataiban, közvetlenül az IMF-mentőöv kikérése előtt.

Ez csak két dolgot jelenthet. Vagy az előző garnitúra sem lopott (erre azért mi sem vennénk mérget), vagy pedig a hitelesség, a dilettantizmus és a talicska tekintetében a mosta­niak is ugyanott (és ugyanoda) tartanak. Nagyjából ez az, ami egyre többeknek nem tetszik.