Én az államnak nem leszek zsidó. Hiába agitál a Mazsihisz az „Én is magyar zsidó vagyok” elnevezésű kampánnyal. Jó néhány cikket írtam már kifejezetten magyar zsidóként, tehát a magam világi módján a nyilvánosság számára szívesen vagyok zsidó, de az államnak még névtelenül sem. És ha cigányként, katolikusként vagy reformátusként érintene a népszavazási agitáció, akkor sem tudnának meggyőzni.

Pedig! Szerintem is, és számomra is nagyon fontos, hogy nyíltan, bátran és szabadon azonosak legyünk és lehessünk önmagunkkal. Ehhez olyan állam kell, amely erre bátorít. Mindent megtesz azért, hogy minél kevesebb embernek minél kevesebb oka legyen a félelemre, elszántan küzd a diszkrimináció ellen, nem köti az ország egészét sem a magyar nemzethez, sem a kereszténységhez, pártolja a korrekt beszédmódot és a multikulturális együttélést, aggályos körültekintéssel kezeli személyes adatainkat.

A mi államunk nem ilyen. Most pláne nem. Most a legelemibb adatvédelmi aggályokra is magasról tesznek, a hatalmat ellenőrző mechanizmusokat félrerúgják, senki nem tudhatja, hogy a lakcíméhez kötött adatait ki, mikor és mire használja fel. Ilyen körülmények között a becsületes agitátor csak azt mondhatja: nyilatkozz, de ne bízz benne, hogy névtelen maradsz. Én ettől akár még nyilatkozhatnék is, ha nem lennék meggyőződve a jelenlegi hatalomtól függetlenül is az effajta nyilatkozatok ártalmasságáról.

Hitünk és hovatartozásunk vállalásának a társadalmi nyilvánosság a megfelelő kerete. A felekezeti élet, a nemzetiségi közélet és kulturális élet. A népszámlálás nem az ünnepélyes deklarációk alkalma, hanem hideg és praktikus statisztikai művelet. Objektív adatok általános felvételére jó, ezek megadását kötelezővé is lehet tenni, mert szubjektivitásunktól, saját megítélésünktől függetlenek. Amióta fölszakadtak azok a hagyományos közösségek, amelyekben a vallási, nemzetiségi hovatartozás magától értetődően adott volt, kvázi objektív adat, azóta az identitástudathoz kötődő népszámlálási eredményekre tisztességes kutatásokat, döntéseket építeni nem lehet. Ezek csak visszaélésre jók.

A nem csak magyarok túlnyomó része nálunk magyar is, többes identitásban él. Sokan úgy érzik, kizárják magukat a magyarságból, ha másnak mondják magukat. A vallás perszonifikálódott, a hívő emberek többsége a „maga módján” hisz. Ezeket a viszonyokat csak árnyalt szociológiai kutatásokkal lehet megközelíteni. A maguk módján hívők és a hitetlenek a népszámlálásban megkülönböztethetetlenek. Mint ahogy a hívő katolikusok is a hitetlenektől, akik számára a katolikusság egyszerűen csak a család jellemzője, amelyből leszármazott.

És mit érünk azzal, ha 190 ezer honfitársunk helyett valami hatalmas kampány eredményeként 300 ezer vallja magát cigánynak (ami nem valószínű), miközben tudjuk, hogy a cigánylét a maga összes súlyos gondjával együtt legalább kétszer ennyi embert érint?

A népszámlálás semmit nem mond arról, kicsodák azok, akik bármilyen okból nem mondják meg, kicsodák. Így az összes többi szám is értéktelen lesz és értelmezhetetlen. Pontosabban nagyon is értékes azoknak, akiknek módjukban áll azokat önkényesen értelmezni, s ennek alapján önkényes döntéseket hozni pénzről és kiváltságokról.