Jean-Claude Junckernek sajnos nincs humorérzéke. Ha lenne, akkor nem az oktatási-kulturális tárca élére kérte volna fel Navracsics Tibort, hanem alapjogi biztosnak. Emlékeznek ugye, a területet a magyarfaló Viviane Reding irányította eddig. Budapestről senki sem panaszkodhatott volna, hogy ez pimf dolog, amely leértékeli a magyar politikát. Az ellenzéki sajtó sem fanyalgott volna, hogy ez a lehető legjelentéktelenebb portfólió, hiszen az oktatás köztudottan nemzeti hatáskör – hogy mennyire, arról a magyarok elég sokat tudnának mesélni.
Mennyivel jobb húzás lett volna az alapjogi biztosi poszt. Képzeljük csak el, hogy a Juncker-bizottság ezzel öt évre elegendő borsot törhetett volna a magyar kormány orra alá. Uniós biztosként éppen Navracsicsnak – Viviane Reding és Neelie Kroes egykori ádáz ellenfelének – jutott volna a feladat, hogy emlékeztesse itthoni elvtársait arra: Európában jogok és kötelességek is vannak, nem csak egy irdatlan pénzcsap. Üzenhette volna rögtön Orbán Viktornak, hogy a fák Európában sem nőnek az égig, és ha már a botanikai hasonlatoknál tartunk, hozzátehette volna, hogy a vadhajtásokat előbb-utóbb le kell metszeni.
De hát Juncker nem akart borsot törni – adott valami olyat, ahol nem sok vizet zavarhat a magyar EU-biztos. A kormány magyarázhatja, hogy a norvégok fellármázták Európát, tiltakozhat, hogy a magyarokat nem tisztelik, ám egyvalamit nem tehet: nem állíthatja, hogy már megint a kis kelet-európai országokkal toltak ki. Történetesen a lett, az észt és a bolgár biztos is befolyásos tárcát kapott, gazdasági és pénzügyi kompetenciákkal, mindegyikhez alelnöki poszt is társul. Navracsicsot ezek alá sorolták be. Vannak csapatvezetők és vannak csapatjátékosok – magyarázta Juncker. És van a „futottak még”.
