Meggyőződésem, hogy Budapesten semmi nem indokolja – a Semmelweis Egyetem átadás előtt álló új klinikai telepén túlmenően – sokprofilú új kórház létesítését. Tovább megyek: ez a terv irreális, ha erőltetik, óriási összegeket visz ki az amúgy is kivérzett intézményrendszerből.
Véleményemet az alábbi tényekre alapozom:
1. Magyarországon kb. 70 ezer kórházi ágy van. Ezzel az OECD-országok élmezőnyébe tartozunk (a németek és az osztrákok előznek meg minket). Más kérdés, hogy az ágyak szakmai megoszlása és a mögötte álló infrastruktúra milyen. A kapacitások csökkentése ellenére az aktív ágyak száma Budapesten koncentrálódik (tízezer lakosra 65 jut, 50%-kal több, mint az országos átlag). Ez még akkor is bőven elegendő, ha a főváros Pest megye jó részéről is gondoskodik, és az intézmények egy része néhány szakterületen országos hatáskörű. Más kérdés, hogy az intézmények állaga, a gép- és műszercserék elmaradása milyen szolgáltatási színvonalat tesz lehetővé ezeken a férőhelyeken. (Hazánk sereghajtó az OECD-ben az egymillió lakosra jutó CT- és MR-készülékek számát illetően, azok koráról nem is beszélve.)
2. Az egynapos sebészet elterjedése csökkenthetné a kórházi ellátás iránti igényt. A mai térítési díjak ellenérdekeltséget teremtenek az egynapos műtétekkel szemben: Magyarországon 2012-ben az összes sebészeti beavatkozás mindössze 8, Angliában 52, Németországban 43 százalékát végezték el egynapos, ambuláns ellátás keretében.
3.Hét éve lényegében változatlan a kórházak működésének finanszírozása. Ugyanazt a 150 ezer Ft körüli összeget (alapdíjat) fizetik egy átlagos kórházi esetért, mint 2008-ban. Ebből kell kigazdálkodni a gyógyszert, a szerényen emelkedő személyzeti juttatásokat, a tisztasági festéseket, a betegélelmezést és megannyi más tételt. Nem meglepő, hogy rekordokat dönget a szállítói tartozások összege. Az alapdíj változatlansága az eladósodottság valódi oka, emiatt vannak ún. vattabetegek is a kórházakban, akiknek nem kellene ott lenniük, mégis befektetik őket, mert a relatíve „olcsóbb” ellátásuk alapján képződő többletből a kórházigazgatók legalább részben ki tudják termelni a mélyen alulárazott beavatkozások költségeit.
4. Legkevesebb 30-40 milliárd forint közpénzt kell áldozni az új kórházra, de speciális profilok (szívsebészet, sugárterápia) esetén ez jóval több is lehet. Reménytelennek látszik, hogy a főváros, mint az EU átlagánál fejlettebb régió, uniós forrást kapjon új kórház építésére. Egyes intézményrészlegek meglebegtetett bezárásából nem keletkezik az új kórházra költhető megtakarítás, ugyanis a betegeket máshol el kell ellátni. Az új kórház pedig jó esetben a jövő évtizedben lehetne működőképes.
5. Hivatalos adatok szerint a fővárosban a legerősebb az egészségügyi dolgozók migrációs szándéka. Minden évben orvosok és ápolók százai hagyják el munkahelyüket, hogy Németországban vagy Angliában boldoguljanak. Ugyan ki fog gyógyítani az új intézményben, ha az egészségügyben még egy távlatokba vesző életpályamodell meghirdetésére sem futotta?
Megítélésem szerint a magyar egészségügy válságára nem ötletelések, például nem egy fővárosi csodakórház víziója jelenti a megfelelő választ, hanem egy rendszerszerű, valamennyi szereplő (így a magánszektor) együttműködésére épülő, kiszámítható és jelentős mértékű forrástöbbletet garantáló gyors felzárkóztatási program, amelyben jut pénz az intézmények rendbehozatalára, modern eszközparkra, méltányos bérekre.
Mielőtt még késő lesz.
A szerző orvos, volt egészségügyi miniszter
*
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
