Én is voltam áldozathibáztató. Magamat hibáztattam. Egykor régen, amikor a nagy gyerekeim még kicsik voltak, ezerfelé nyúztak, amikor szállítottam fel őket rohanvást a zsúfolt 6-os villamosra. Mire egy megállóval később leszálltunk, a pénztárcámban nem volt benne a pénzem. A nagy kapkodásban nem oda tettem a tárcámat, ahová szoktam, s ahová kell. Vertem a fejem a falba, de ettől még nem kevertem össze magam a bűnössel, és nem tekintettem enyhítő körülménynek, hogy megkönnyítettem a dolgát.
Egy zsebtolvajlás áldozata semmi egy szexuális erőszak áldozatához képest. Az erőszak tragikus élményét nem lehet összevetni egy pénztárcányi anyagi veszteséggel. De bármilyen bűncselekményről van szó: nincs annál természetesebb és felelősségteljesebb dolog, mint hogy következtetéseket vonunk le belőle arról, mi csökkenti és mi növeli az esélyét annak, hogy áldozattá váljunk, s ezeket a legszélesebb körben, a leghatásosabb formában terjesszük a potenciális áldozatok körében, ha tényleg őket féltjük.
A Baranya Megyei Rendőr-főkapitányság videói nem hibáztatják, hanem morálisan megbélyegzik a potenciális áldozatokat, egy egész, a földi örömökhöz kötődő ifjúkori életgyakorlattal együtt. Ez gyalázatos. Nem arról szólnak, milyen hibákat lehet elkövetni és kell elkerülni, hanem arról, hogy milyen a bűnös életforma, ami vonzza a bűnt, s hogy bűnös lányok szoktak áldozattá válni. A videók szemlélete szorosan összefügg azzal, ahogy ezt a bűncselekménytípust a rendőrség és részben az ügyészség, valamint a bíróság kezeli, ez pedig azzal, hogy a szexuális erőszak elkövetőit minimális arányban éri el a büntetés. S nyilván: minél csekélyebb a büntetés kockázata, annál nagyobb a bűnelkövetésé. E tekintetben tehát a rendőrség és az azt uraló macsó közfelfogás az egyik legsúlyosabb kockázati tényező.
