Péntek este, hazaindulás előtt még otthonról becsekkoltam. Felmentem a légitársaság honlapjára, beírtam a nevem és a foglalási számom, majd meg kellett adnom az útlevelem adatait is. Ezután online kifizettem a második feladott csomagom árát. Gondolkodás nélkül adtam meg a légitársaságnak az interneten keresztül a legfontosabb adataimat. Ennek oka elsősorban a kényelem, hiszen így másnap nem kellett sorba állnom a beszállókártyámért, és a bőrönd feladása is kedvezményes volt. No meg az alapvető biztonságérzet: egy nagy légitársaság biztosan vigyáz az adataimra, nem?
Pedig... Már számtalan nagyvállalat szervereit törték fel hackerek, és lopták el a vásárlók vagy ügyfelek bankkártyaadatait. Edward Snowden kiszivárogtatásai óta azt is tudjuk, hogy az amerikai kormány (és feltehetően még néhány másik) akkor és azt figyel meg az interneten, amikor és akit akar. De a legtöbben csak legyintenek erre. Vagy elütik egy viccel, miszerint a titkosszolgálatok úgyis mindenkit figyelnek, vagy azzal érvelnek: ugyan, kit érdekelne, amit én csinálok az interneten? Miért pont az én leveleimet olvasnák?
És tényleg kevés olyan botrány volt, amely tömegeket érzékenyen érintett volna. Az ellopott bankkártyaszámokat maguk a pénzintézetek tiltják le gyorsan, az amerikai titkosszolgálatok megfigyelési tevékenysége pedig az átlagemberek számára még mindig nehezen megfogható.