galéria megtekintése

Nem ott vannak a törésvonalak, ahol az épített falak

2 komment

Kováts Eszter

A nők és férfiak társadalmi egyenlőségéről eltérő nyelveken beszélünk. Mert van, akinek ez "demokratikus alapérték". Más azt állapítja meg: "a női jogok emberi jogok". Vagy azt: „a férfinak és a nőnek más a feladata az életben". De vannak, akik elnyomásról beszélnek, vagy éppen „egyházam álláspontjáról", „pártom álláspontjáról" és így tovább. Éppen a tökéletesen különböző megközelítések miatt nagy kihívás erről a kérdésről beszélni, a másikat meghallgatni, megérteni.

A Friedrich-Ebert-Stiftungnál már két éve fut egy párbeszéd-fórumsorozat a nemek egyenlőségének kérdéseiről. A szociális demokrácia alapértékei iránt elkötelezett német politikai alapítványként kiemelten fontos számunkra a nemek társadalmi egyenlősége és a szerelmek egyenlősége. 2012 óta a „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában" címet viselő programunkkal próbálunk mi is hozzájárulni a nemek egyenlősége kérdéseinek szélesebb körű megvitatásához a balti és a visegrádi országokban. Próbáljuk kihasználni a régióban meglévő sok tapasztalatot, csendes vagy hangos áttörést, hogy – nemzetközi szervezetek dokumentumaira és a skandináv országokra hivatkozás helyett – egymás politikai stratégiáiból merítsünk inspirációt.

Mindig olyan témákat keresünk a párbeszédfórumok alkalmával, amelyeknek van politikai és társadalmi relevanciájuk, de amelyek mélyebbre is nyúlnak, mint a pragmatikus szakpolitikai kérdések, a pártpolitikai, a vélt vagy valós ideológiai törésvonalak. Ezeket az eseményeket a különböző ideológiai pozíciók, meggyőződések közötti párbeszéd lehetőségének keresése köti össze.

 

A párbeszédre ösztönző kezdeményezésünk arról szól, hogy reflektáljunk a saját nyelvünkre és a saját megközelítésünkre. Hátha végül rájövünk, hogy meggyőződéseink között mégiscsak vannak kapcsolódási pontok. Hátha találunk utakat, amelyeken haladva hosszú távon meghaladható a címkézés, a polarizálódás, és megfogalmazhatók új konszenzusok a nemek egyenlőségével kapcsolatban. És azon túl is. Például, hogy hogyan beszélünk politikáról, felelősségről, méltóságról, befogadásról, Európáról.

A párbeszéd természetesen

nem a saját pozíció, meggyőződés feladását jelenti; nem jelent megalkuvást.

És ezt nem várhatjuk el a másiktól sem annak előfeltételeként, hogy szóba álljunk vele.

De nem jelenti azt sem, hogy most végre lehetőség nyílik elmagyarázni a másiknak, miért gondolkozik rosszul, mit ért félre, miért árt. A párbeszéd nem az elmagyarázásról szól. Az is része lehet, de ez csak akkor működhet, ha önreflexióval és a másik iránti tisztelettel párosul.

Nem szabad a leválasztásról sem szólnia. Találkoztam olyan érvelésekkel, hogy „a jó szándékú gender aktivisták mögé felsorakoztak bizonyos lobbik". Nagy a kísértés, hogy leválasszuk a „jó fej feministát/konzervatívot/liberálist" a feminizmusról, a konzervativizmusról és így tovább. Ezeknek az érveléseknek az az erényük, hogy differenciálnak a különböző címkék mögötti csoportokon belül, érzékelik, hogy a csoportokon belül nagyon eltérő nézetrendszerek lehetnek. De nem szabad a vágyott konszenzusok reményében újabb ellenségeket kreálnunk.

És igaz: a párbeszéd nem lehet a felső egy százalék kiegyezése. Azaz a rendszerszintű kirekesztés figyelmen kívül hagyásával csak a diplomás, (felső-) középosztálybeli nők megegyezése. A párbeszédnek arról is szólnia kell, hogy

a hatalmon kívülieket hatalommal ruházzuk fel.

Ha valódi változásokat akarunk, a cél még csak nem is pusztán a legsérülékenyebb társadalmi csoportok ügyeinek napirendre tűzése, hanem a velük való együtt gondolkodás. Vagyis a párbeszéd nem alapulhat a privilegizált elitek kirekesztésen alapuló gyakorlatán. Kérdés, találunk-e más nyelvet az igazságtalanságok és szenvedések artikulálására, mint a rendelkezésre álló, húsbavágóan fontos dolgokra rámutató, de beszűkítő, mindent hatalmi és elnyomáskeretben tematizáló gyakorlatunk.

A párbeszédhez világosan levert cölöpök, közös normatív alapok is kellenek. Például az ember – minden ember – méltósága megkérdőjelezhetetlen. Így a nőké is. Azt például nem bocsátjuk párbeszédre, hogy „szabad-e nőt megütni". Azt egyszerűen nem lehet empátiával megkérdezni, hogy „téged miért bánt, ha nehezményezem a nők elleni erőszakot". A párbeszédnek vannak minimumai.

Mégis azt gondolom, hogy ha más nyelveken is, de tudunk beszélni ugyanazokról a minimumokról is. A példánál maradva: bár egyként elutasítjuk a nők elleni erőszakot, máshogyan közelítünk hozzá, ezért érdemes vitákat folytatnunk erről a témáról is.

Egy másik kézenfekvő példa a nők politikai képviselete. A számokat mind ismerjük: a magyar Országgyűlésben jelenleg 10 százalék a női képviselők aránya. Ez az Európai Unió 28 tagállamában a legalacsonyabb szám. Szeretnék bízni abban, hogy akik ezt az írást olvassák, egyetértenek abban, hogy ez nem elégséges, hogy kevés, hogy nem jó. És tudjuk, hogy e jelenség mögött nem az áll: a nők kevésbé okosak vagy ambiciózusak. Ennek összetett strukturális okai vannak. Hogy miért tartjuk problémának ezt a minimális képviseletet? Mert az úgynevezett női tulajdonságok, így például a gyengédség vagy a konszenzusteremtés nem jelennek meg a törvényhozásban? Mert a bekerülés mechanizmusait tekintjük igazságtalannak? Mert a demokrácia fokmérőjeként tekintünk a női képviseletre? És hogy mi módon kellene orvosolni? Nemi kvóták bevezetésével? A nők képzésével? A férfiak otthoni szerepvállalásának bátorításával?

Ezekről már nagyon eltérő gondolataink vannak. Így egy könnyen kijelenthető konszenzus mögött („több nőt a politikába!") már a második lépésben feloldhatatlannak látszó ideológiai ellentétekhez jutunk. Fórumaink keretében ezért sem szakpolitikai kérdéseket tűztünk eddig napirendre. Második lépésben már szétszakadna a konszenzus: belépnek a politikai és intézményes ellenérdekek, belép az eltérő nyelv, az eltérő ideológia. A konklúzió végül az lesz:

„Ahogy a másik áll hozzá, az árt".

Ám nem spórolható meg a párbeszéd, mert mind érezzük: baj van. A félelem és a bizalmatlanság lefelé tartó spiráljai uralják közéletünket. Párhuzamos valóságokban létezünk, nő a gyűlölet és a látszólagos kettéosztottság. Eddigi magyarázataink a helyzet megértésére nem elegendőek. Amiket demokratikus európai konszenzusoknak vélünk vagy szeretnénk vélni, már nem azok. Érezzük, hogy máshogyan kellene beszélnünk egymással. Érezzük, hogy önreflexió nélkül nem jutunk előbbre. És ha nem tudunk megfogalmazni új konszenzusokat, akkor nagyon sokat veszíthetünk.

És azt is tudjuk, hogy a nemek egyenlőségével kapcsolatos vélekedések nem jobb-bal, konzervatív-liberális-baloldali törésvonalak mentén oszlanak el. Mert korántsem biztos, hogy a törésvonalak ott vannak, ahol a mesterséges falak.

Természetesen nem lehetünk naivak. A párbeszéd rövidtávon nem ígér eredményeket. De talán tehetünk néhány apró lépést kifelé: elkeserítő vitakultúránkból, egymáséival köszönő viszonyban sem levő nyelveinkből és párhuzamos valóságainkból.

Azt gondoljuk, az önmagában is érték, hogy van ez a közös tér, ahol szemtől szemben vitázunk, és nem az online térben, és nem is fantomokkal („a feminista", „a konzervatív"). Ha nem értünk is egyet sok mindenben, van hol lefolytatnunk ezeket a vitákat.

Az ambíciónk persze nagyobb ennél: az, hogy a nemek egyenlőségének kérdéseivel kapcsolatban valamiféle konszenzusokra jussunk. Hogy ezek kikerüljenek a politikai gyakorlatunk durva, polarizáló, címkéző teréből. Mindezt elérhetjük akár új nyelven, amelyet együtt alkotunk meg. Ez tágabb értelemben is hatással lehet vitakultúránkra, a politikáról való elképzeléseinkre.

Ehhez szükséges elképzelni tudni, hogy nem két világ van.

Meg kell próbálni elhinni, hogy a másik nem ostoba, és bízni abban, hogy nem csak önérdekei vezérlik, és hogy nem akarja (szánt szándékkal vagy jóhiszeműen) romba dönteni a világot.

Ez a fajta bizalom komoly nehézségekbe ütközik, ezt pontosan látjuk.

A párbeszéd – ha beengedem – rákényszerít, hogy komolyan vegyem a másik ember félelmeit velem és a nézetrendszeremmel kapcsolatban. Segít, hogy megértsem azt a keretet, amelyen keresztül ő ragadja meg a világot és a társadalmi problémákat. Rákényszerít, hogy érveimet megpróbáljam pontosabban megfogalmazni, vagy máshogyan, mint ahogy azok értik, akikkel amúgy is közös univerzumban létezem. És az elmúlt csaknem két év fórumainak tapasztalata szerint ez a hozzáállás lehet az, ami segít abban, hogy olyanok is komolyan vegyék egymást és egymás gondolatait, akik korábban esetleg elképzelhetetlennek tartották, hogy „baloldalival", „feministával" „konzervatívval" egyáltalán szóba álljanak, azon az alapon, hogy nehogy a másik fél csapból is folyó(nak észlelt) eszméinek adjanak teret.

Egy magát konzervatívnak valló ismerősöm a közelmúltban egy vitában kiállt amellett, hogy a lányok legyenek lányosak, a fiúk fiúsak (ez, ugye, egy olyan mondat, amitől mi, feministák rögtön a falnak megyünk). Kifejtette, hogy szerinte eleve létezik ilyen, és hogy ő akkor érti, hogy ő esszencialista vagy mi, de ez szinte már hitvita, és ennek a jelek szerint sosem lesz vége. Én mégis azt gondolom, hogy ha túl tudunk lépni a másik olyan mondatain, amikre nyomógombszerűen indulnak be az indulataink és az ellenérveink, ha egyet hátra tudunk lépni, akkor van esély arra, hogy meghalljuk egymást, hogy kilépjünk a mi és ők dichotómiákból.

Hosszabb távon ugyanis biztosan csak úgy nyerhetünk, ha képesek vagyunk meghallgatni és meghallani egymást.

A szerző politológus, a Friedrich-Ebert-Stiftung „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában" nevet viselő regionális programjáért felelős munkatársa. Az írás az alapítvány Szerelem és politika című kötete előszavának a rövidített és szerkesztett változata.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető