Úgy alakult az elmúlt negyedszázad, hogy ma nincs az a Romana-füzeteken szocializálódott naiva, aki ne tudná: ha egy magyar politikus a „jogszerű volt” felelettel kínálja meg az érdeklődőt, akkor épp egy visszataszító mutatványon van túl. Aktuálisan Seszták Miklós fejlesztési miniszter korzózik ezzel a felkiáltással, miután kiderült, hogy kalandos karrierje sokkal inkább teszi alkalmassá a Tiszántúl pártközeli vállalkozóinak fórumán végzett trükkügyi tanácsadói munkára, mint a tárcavezetői posztra.
De a múlt héten az ellenzéki politikusok is villoghattak a válasszal: Tóbiás József MSZP-elnök nyíregyházi lakcíme miatt kapott költségtérítést, miközben „életvitelszerűen” nem Szabolcsban lakik. Ezt az ügyet követte Varju Lászlóé. A Demokratikus Koalíció képviselője hathavi tiszteletdíjának megfelelő kvázi végkielégítéssel távozott áprilisban a parlamentből, hogy aztán két hónap múltán – Molnár Csaba EP-be távozását követően – visszaüljön oda. Amikor arról kérdezték, visszaadja-e a pénzt, ő is a slágergyanús egysorossal reagált: az eljárás jogszerű volt.
Nyilván az volt. Ám ennek csekély a jelentősége. Annak viszont nagyobb, hogy a szervezett magyar baloldal képtelen megérteni, hogy miért törlik képen a választópolgárok az utóbbi időben, ahányszor csak arra lehetőséget kapnak. Ezek az esetek a biztos jelek: azt hiszik, a polgár felejt, aztán megy minden úgy, ahogyan korábban. Elgondolni sem tudom, miként lehet világosabban megfogalmazni a politikai térben, hogy nem így van, mint úgy, hogy kétszer egymás után kétharmados sikert arat Orbán Viktor.
