Az igazság mindig árnyaltabb a küzdők politikai vezetői által hangoztatottaknál. Sok évtizedes konfliktus új és új fejezeteit látjuk a Közel-Keleten. Lényegében egy percre sem szűnt meg a háborús fenyegetés, mióta az arab államok 1948-ban lerohanták a frissen kikiáltott Izraelt. A világ nagy része kettős mércével mér. Miközben nem is említik Ázsia és Afrika más válságövezeteit, ahol emberek ezreit éri napjainkban is erőszakos halál, antiszemita atrocitásokba torkolló módon tüntetnek a palesztinok jogaiért szerte Európában Londontól Törökországig iszlám fundamentalisták és szélsőbalosok, neonácik és emberjogi szószólók – változó összetételben.
Izrael az erősebb, tárgyalóképesebb, Nyugat-kompatibilisabb, neki kell engednie – gondolják sokan a mainstream politikai mezőben is. A palesztinok áldozatként jelennek meg a világ szemében, annak ellenére, hogy a konfliktusokat rendre ők robbantják ki. Igaz, az ő helyzetük humanitárius szempontból évtizedek óta egyre aggasztóbb, ám ennek maguk is okai. Az 1947-es ENSZ-döntést követően nem hozták létre államukat, ehelyett Izrael államát akarták, és akarják közülük sokan ma is elpusztítani.
Nem teremtettek virágzó gazdaságot, városokat, ipart, oktatási rendszert, ezzel szemben el akarják pusztítani, amit az izraeliek létrehoztak, miközben a Hamasz uralta terület orvosi, energia-, élelmiszer- és vízellátását is jórészt Izraelnek köszönhetik. Népességük gyarapodása fordítottan aránylik gazdasági teljesítményükhöz, ami szociális válsággal fenyeget. Gázában a humanitárius segélyeket, támogatásokat sok esetben nem a lakosság megsegítésére, hanem fegyverekre, csempészalagutak építésére, a terror céljaira használják.
Míg Izraelben erős szószólói vannak a megbékélésnek és a palesztinok jogainak is, a palesztin (s általában az arab) nyilvánosságban nyomát sem látni az Izrael iránti megértésnek, megsemmisítésére való törekvésnek annál inkább. Romba dőlt otthonokat, földönfutóvá vált családokat, és különösen gyerekhalált látni mindig tragikus. Palesztin oldalon gyakran szembesülünk e fájdalmas jelenséggel. De tudnunk kell, hogy a Hamasz harcmodorának lényege az emberi pajzs.
Gyerekek, asszonyok testével fedezett rakétakilövő állások, amelyeket olykor ENSZ- és más nemzetközi humanitárius intézményekbe (kórházakba, iskolákba) helyeznek, és a Hamasz által szigorúan ellenőrzött nemzetközi médiát úgy irányítják, hogy az áldozatokat lehetőleg a keresztény ikonográfiára rájátszó krisztusi helyzetben fotózzák, mely a nyugati világ tudattalanjára hat. A harcokban győztes izraeliek ezért a médiaháborút rendre elveszítik. Erre Ámosz Oz író is utalt a Deutsche Wellének adott interjújában.
Ő most a másik, ikonikus baloldali, békepárti íróval, David Grossmannal együtt nem ellenezte a célzott izraeli válaszcsapásokat, habár Grossman a New York Timesban sürgette a megszállás megszüntetését, és a tárgyalásokat mind a Hamasszal, mind a mérsékeltebb arab erőkkel. Erre azért is szükség lenne, mert egyes megfigyelők szerint nem kizárt, hogy a nyugati parton újabb intifáda fenyeget. Szinte senki nem beszél arról palesztinbarátok között, hogy a palesztin nép a XX. század közepi politikai konstrukció, nem történeti képződmény.
Az arab lakosság, mely Palesztina/Izrael földjén élt, csak akkor kezdte kinyilvánítani önálló népi, nemzeti jellegét, és akkor kívánt államot, amikor a zsidók államalapító törekvéseivel szembesült. Tucatnyi arab állam nyelve, etnikai háttere nem különül el a palesztinokétól. A palesztinok mint nép akkor váltak az arab világ előretolt helyőrségévé, majd a Nyugat-ellenes, pánarab törekvések eszközévé, amikor a zsidó állam létrejött. Az arab országok sok mindent elkövettek, hogy a palesztinok ne az ő területükre meneküljenek/vándoroljanak, hanem maradjanak ott, ahol vannak.
Alkalmasint ők maguk mészárolták le a területükre lépő palesztinokat. A később feltámadó iszlám fundamentalizmus és a terror csak a korábbi kudarcos háborúk és politikai törekvések folytatása, a nyugati világ, benne Izrael sikereinek és a globalizációs törekvések szellemi ellensúlyozása. Természetesen a palesztinoknak is van önrendelkezési joguk. Az 1948-as izraeli függetlenségi háború tragikus fejezete, elűzésük és elmenekülésük, majd fél évszázad konfliktusai megerősítették őket népi mivoltukban, territoriális jogaik iránti elkötelezettségükben, amit tudomásul kell venni.
Ahogy azt is, hogy Izraelnek területekről kell lemondani a békéért cserébe. A palesztinoknak azonban látniuk kell, hogy az a kompromisszumképtelen mód, ahogy jogaikat próbálják érvényesíteni, nem vezet sehova. A terror, a megújuló rakétatámadások Gázából csak megerősítik Izrael társadalmát a keményvonalas politika iránti elkötelezettségében. Az izraeliek már nem gondolnak olyan kormányra, mely békülékenyebb politikát folytatna a palesztinokkal, mielőtt garanciákat kapnának, hogy békéért békét kapnak cserébe.
Amíg a palesztinok oldalán nincs megértőbb tárgyalópartner, meg kell védeniük magukat a civileket támadó palesztin rakétáktól, Izraelbe behatolni kész terroristáktól. A konfliktus megoldása látszólag az, hogy az erősebbnek kell engednie. Izrael többször megtette ezt, például a Barak-kormány történelmi ajánlatával az ezredfordulón, amit Arafat visszautasított, kirobbantva helyette az újabb intifádát, vagy amikor 2005-ben a keményvonalas jobboldali Saron vezetésével az izraeliek egyoldalú engedményt tettek: kivonultak Gázából, és átadták a területet a palesztin önkormányzatiságnak.
Ám nem azt eredményezte a kivonulás sem, amiben a világ reménykedett. Nem haladt előre a konfliktus megoldódása, csak a Hamasz-terror. Ez nemcsak Izraelt fenyegette és fenyegeti, hanem a palesztinokat is: Nyugat-barátokat, emancipálódni kívánó nőket, rakéták elé hajtott, és élő pajzsként feláldozott gyerekeket. A biztonsági fal ugyan megakadályozza már a testükre erősített bombával érkező terroristák beszivárgását Izraelbe, ám a Gázából indított rakéták, alagutakon érkező fegyveresek, vagy újabban emberrablók veszélyeztetik izraeli városok, falvak lakóinak életét.
Nincs más választása Izraelnek, mint megvédeni polgárait, miközben igyekszik fenntartani a dialógust a hol látható, hol eltűnni látszó, mérsékelt palesztin erőkkel. A békefolyamat kulcsa ezúttal nem az erősebb fél kezében van, hanem a palesztinokéban. Izrael eddig is önkorlátozó módon folytatta katonai műveleteit. Célzott akciókat hajtott végre a terror irányítóival, hadászati központjaival, fegyverraktáraival szemben, előre figyelmeztetve a palesztin civil lakosságot, ha támadásra készült, hogy megóvhassák életüket – szemben a Hamasszal, mely nem válogatott célpontjaiban.
A palesztinok legveszélyesebb ellenfele nem Izrael, hanem a Hamasz, az iszlám dzsihád, mely a nem szűnő agresszióval sok olyan izraelit is elfordított a békülékenyebb politikától, akik korábban annak elkötelezettjei voltak. S akkor még nem is beszéltünk a fekete zászlók alatt Nyugat felé nyomuló, keresztényeket is gyilkoló Iszlám Államról, mely azt híreszteli, hogy Gázában is jelen van immár.
A szerző író, a Szombat főszerkesztője
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
