Az a szegénység, amelyet korábban „halmozottan hátrányos helyzetnek” hívtak, a maga valójában alighanem elképzelhetetlen a parlamenti padsorok hűvöséből nézve.
Hogy nincs villany, nincs gáz, nincs víz a nedves falú kunyhóban. Hogy ünnep, ha tészta kerül az asztalra, üresen. Hogy nincs se cipő, se kabát, honnan volna hát iskolai tornadressz. A gyerekek egyetlen szülői örökség a tanulatlanság: jószerével írástudatlan szülők-nagyszülők lódítják őket reggelente az iskola felé.
Pedig ilyen körülmények között él ma Magyarországon sok százezer gyermek. Korábban valamiféle képünk volt arról, hányan vannak, akiken haladéktalanul segíteni kellene ahhoz, hogy esélyük legyen elvégezni az iskolát, és olyan tudást szerezzenek, amelynek révén megélhetéshez juthatnak. Rendkívüli adósság, hogy a probléma megjelölésén túl már az előző kormányok sem találtak utat a megoldáshoz.
Az Orbán-kormány azonban már az első ciklusában túllépett ezen a gondon: magát a szegénységet szüntette meg, még ha csak adminisztratív módon is. Kiüresítette ugyanis a „hátrányos helyzetű” és a „halmozottan hátrányos helyzetű” kategóriákat, és úgy definiálta a segítségre szorulók körét, hogy a papír mindenkit jobb helyzetben lévőnek mutasson, mint a valóság. Tehát ha valaki – mondjuk az adóforintokat költő kormány – a statisztikának hisz a saját szeme helyett, már nincs is baj egyáltalán.
