Ennek a gondolkodásmódnak és a mögötte megbúvó elitcsoportok érdekeinek rendelődtek alá az egyéb társadalmi alrendszerek szempontjai, a társadalom más csoportjainak az igényei. A folyamat visszatérő kárvallottjai az oktatási, a szociális és jóléti rendszerek, röviden a kiszolgáltatott kis egzisztenciák voltak.
A legnagyobb visszaesés a 2008-as válság után következett be, amelynek a következményei különösen súlyosan jelentkeztek az előző ciklusban. Közben a magyar gazdaság termelékenysége csökkent, munkavállalóink jelentős része alacsony bérért sokszor lélekölő – ahogy a közgazdászok fogalmaznak – alacsony hozzáadott értékű munkát végez.
Egyre inkább Kínával, Indiával, netán Bangladessel leszünk versenyképesek. Innen kell elindulni. Ha valamiféle igazságosságot, a társadalom fenntarthatóságát, és nem a további végletes szétesését akarjuk, akkor elengedhetetlen az oktatás és a felsőoktatás újragondolása és jelentős megerősítése.
Ne legyenek illúzióink! Ha afféle modern Münchhausenként nem leszünk képesek magunkat kihúzni a bajból, mások nem fogják helyettünk megtenni. Akkor Magyarország félperiferikus gazdasági helyzete nem változik, ami annyit jelent, hogy az életminőség és az életszínvonal romlik.
Amíg az oktatás és a felsőoktatás megerősítése be nem következik, nem számíthatunk érdemben magasabb bérekre, bővülő belső piacra, emelkedő adóbevételekre, az életminőség és az életszínvonal növekedésére. Az első lépés teljesen nyilvánvaló. Fokozatosan, de érdemben növelni kell az ágazatra fordított forrásokat! Természetesen tisztában vagyunk a költségvetés adottságaival, azzal, hogy senki sem élhet tartósan az általa megtermelt javaknál többől.
Szembe kell néznünk tehát a kihívással, hogy az ágazatra fordított források növelése csak egy más költségvetési szerkezetben képzelhető el. Ami viszont minimum egy progresszívebb, ha úgy tetszik, a pillanatnyi gazdasági elit közvetlen érdekeivel (és nem mellékesen a kormány elképzeléseivel) ellentétes adórendszert feltételez.
Ne becsüljük le ennek a kihívásnak az erejét és ne becsüljük le a nehézségeit! Az elmúlt ciklusban a közoktatásra fordított források harmadát, a felsőoktatásra fordított források esetében még ennél is nagyobb arányát vonták el. (Amíg 2003-ban még a GDP több mint hat százalékát fordították oktatásra, 2012-ben ez a szám hosszú idő óta először öt százalék alá csökkent.)
Pénzt vonnak el, miközben a közoktatás hatalmas hozott társadalmi egyenlőtlenségekkel küzd, amelyeket nemhogy csökkenteni képtelen, de egyenesen növeli azokat. Az egyetemi és a főiskolai szférától történő forráselvonás különösen a kisebb vidéki intézményeket sújtotta. Tudunk olyan főiskolát, ahol a források 22 százaléka maradt meg. (A teljességhez tartozik, hogy ahol konstans csődveszély jelentkezett, azt igyekeztek elhárítani.)
Az Országgyűlés a mostani rendkívüli ülésszak legvégén fogadta el az oktatási salátacsomagot, amelynek legfontosabb eleme a kancellári rendszer bevezetése. Az LMP határozottan elutasította a felsőoktatási intézmények kormányzati gyámság alá helyezését. A kancellárok a kormány meghosszabbított kezeiként gyakorlatilag élet és halál urai lesznek.
Bárhonnan elvonhatják a forrásokat, ezáltal szakok, intézetek, karok, főiskolák és egyetemek megszüntetéséről, bezárásáról is rendelkezhetnek. A legkönnyebben a vidéki főiskolákat zárhatják be.
Jó tanárok, felkészült pedagógusok nélkül nincs oktatás, ezért meg kell szüntetni a pedagógusok kiszolgáltatottságát, a pályán maradók fenyegető kontraszelekcióját.
Egy-egy felsőoktatási intézmény az adott térség szellemi-kulturális központja, a helyi gazdaság szempontjából nagyon fontos szerepet tölt be, munkahelyeket teremt, megakadályozza a fiatalok elvándorlását. Nyilván nem lehet azt elvárni, hogy kiürült és publikumhiányos képzések vagy karok a végtelenségig működjenek, de erről ne adminisztratív intézkedések döntsenek, ezt nem kell a különböző erőcsoportoknak és lobbiknak engedve siettetni, épp ellenkezőleg, a színvonal és a keretszámok emelésével az intézményeket a környékbeli hallgatók számára vonzóbbá kell tenni.
A hallgató nem hülye, képes a várható papírjának az értékét kalkulálni. Tisztában van azzal, hogy egyes szakok vagy egy kevésbé színvonalas képzés a munkaerőpiacon kevesebbet ér. A diplomás munkanélküli nem attól munkanélküli, mert diplomás, sokan közülük anélkül is azok lennének. Csak kisebb eséllyel. Egy a társadalmi fenntarthatóság igényeit jobban szolgáló felsőoktatásnak jelentősebb összegeket kell kapnia, mivel nélküle a minőség javítása nem képzelhető el.
Jó tanárok, felkészült pedagógusok nélkül nincs oktatás, ezért meg kell szüntetni a pedagógusok kiszolgáltatottságát, a pályán maradók fenyegető kontraszelekcióját. Az oktatási rendszer egésze számára alapvető fontosságú a kiszámítható és tisztes megélhetést nyújtó oktatói, illetve a pedagógus-életszínvonal és -életpálya biztosítása.
Ez vonzóvá teheti a pályát a megújított pedagógusképzésbe jelentkezőknek, a meginduló túljelentkezésből biztosítva a kívánatos szelekciót.
Néhány éve meglepődve tapasztaltam, hogy néhány szak esetében még az ELTE bölcsészeti kara is pótfelvételit hirdet. Míg Finnországban tízszeres a túljelentkezés a tanárképzésre, addig Magyarországon nincs ilyen, egyes természettudományi szakokra pedig nincs elég jelentkező. Végezetül pedig egy innovációs rendszerre lenne szükség, amely nyomon követi, összehangolja és az oktatási rendszerbe csatornázza a hazánkban folyó kutatási és fejlesz tési tevékenységet.
A magyar K+F alacsony aránya nem abból adódik, hogy az állam nem költ eleget, hanem abból, hogy a multik költenek keveset. Nem fejleszteni jönnek, hanem az olcsó munkaerővel összeszereltetni. Ha ezen változtatni akarunk, gazdaságszerkezetet kell váltanunk, ahhoz pedig a társadalom igényeihez kell igazítanunk a felsőoktatást.
A szerző az LMP tudománypolitikai szakszóvivője
