Az elejére egy coming out: a fiam egy északi országban tanul, rábízva egy idegen állam hatóságainak és polgárainak jóindulatára.
Bár nagyon is tudatosan alakult így – az EU-népszavazáson azért szavaztunk igennel, mert kifejezetten vágytunk rá, hogy európai legyen a mérce, és a lehetőségek korlátai is minél inkább egybeessenek Európai partjaival –, de a helyzetből adódó kiszolgáltatottságot naponta átéljük, és a fiunkat befogadók vendégszeretetét nem tudjuk mással viszonozni, mint hogy mi magunk is igyekszünk emberségesen viszonyulni mindenkihez, aki rászorultságában hozzánk fordul.
Mindezt ott, ahol az állam éppen szögesdróttal kínálgatja a migránsokat, és törvényt hoz arról, hogy a föld összes pontja biztonságosabb hely számukra Magyarországnál, talán még könnyebb is megtenni, mint korábban: a szolidaritás minden apró gesztusa jólesően elválaszt a kormánypolitika szintjére emelt önzéstől, és megerősít abban, hogy a tébolynak is van határa. A magyar kormányfő szerint más államok csak tehetetlenül rettegnek a menekültáradattól, mi viszont nem félünk, hanem felkészülünk (a miénk egy keresztény kultúrájú ország, tehát: kerítéssel).
A jogos kérdést, hogy hol van ez a bölcs előrelátás például a klímaváltozással, a védett természeti területek lerablásával vagy mondjuk a közelítő nyugdíjkatasztrófával kapcsolatban, fel sem érdemes tenni – sajnos megint túlszaladtunk azon a ponton, ahol a racionális érvelésnek még szerepe lehet. Bár lassan már egy fél éve buzgón bevándorlóznak, a hatalomgyakorlók még egyetlen értelmes szót sem ejtettek például arról, hogy ebben a helyzetben, a kétségkívül tartósan velünk maradó migrációs nyomás árnyékában, milyen bevándorlási politikát kellene folytatnunk.
