Hiszen a kiosztható keretösszeg többszörösét vinnék el a pályázók, akik pontosan tudják, hogy esélyük sincs az igényelt teljes összegre; így jobban megnyomják a ceruzát, hátha a felét megkapják. Ám ezt a döntnök is tudja, ezért már eleve a felére gondol, és a harmadát ítéli meg.

"egyik pillanatról a másikra nem képes semlegessé válni az az intézmény, amely korábban oly határozottan tette le a garast egyetlen világnézet mellett"

Vélhetően hasonló dilemmákkal találkoztak az MMA döntnökei is, amikor 160 milliót próbáltak szétosztani 693 pályázó között. 267 pályázó lehetett boldog attól, hogy valamit mégiscsak kap. A lista amúgy rendben van, pontosabban szólva a látható pénzek kiosztásánál nem látni kirívó igazságtalanságot.

A probléma – most is – a láthatatlan tartományban van. Például a bojkottban: a független színházak és számos független alkotó eleve nem is kért támogatást. Vagy úgy okoskodtak, hogy nekik valamilyen mondvacsinált indokból úgysem adnának (és nem is tudjuk ezt eleve üldözési mániának bélyegezni), vagy úgy, hogy nekik ettől a felpumpált, kormánypórázon tartott, házi ideológia-műhelytől nem kell semmi.

Talán, ha egy olyan, látszólag értéksemlegesebb testület osztogatna, mint a most még létező Nemzeti Kulturális Alap, amely valahogy jobban megtestesíti a közpénzből közérdekre szánt pénzek elosztását, akkor az ellenérzés sem lenne ekkora. Fekete György szamárvezetőnek szánt szavait ugyanis nehéz elfeledni. És azóta sem nagyon tudták megnyugtatni az MMA-hoz nem tartozó alkotókat az akadémia vezetői: nektek is jut, ha értékes műhöz kértek támogatást.

Hiszen egyik pillanatról a másikra nem képes semlegessé válni az az intézmény, amely korábban oly határozottan tette le a garast egyetlen világnézet és annak képviselői mellett.

És még mindig nem beszéltünk a láthatatlan támogatásokról, a szintúgy kultúrára szánt pénzekről, amelyekhez képest ez a 160 millió zsebpénznek számít. Hiszen folyik a pénz L. Simon és Halász János klientúrája felé, a baráti projekteknek, a városligeti múzeumnegyednek és a Várkert Bazárnak, amelyről még mindig nem tudni, hogy ki vagy mi lakja majd. Talán a Vigadóba és Műcsarnokba nem férő MMA-sok kapnak itt szerény menedékhelyet?

Persze félreértés ne essék, igenis kellenek az efféle presztízsberuházások. De milyen jó lenne, ha egyszer végre a német, és nem a brazil példát követnénk. Hogy előzetesen megvitatott tervek valósulnának meg, mindenki által látható hatástanulmányok mellett és áttekinthető lebonyolítás szerint. Hogy a pénz valamilyen előzetesen vájt mederben folyna oda, ahova kell, és nem ötletszerűen a megbízható emberekhez.

És az a szörnyű, hogy ezt leírva máris naivnak gondolom magam. S vélhetően még egy generáció nő majd úgy fel, hogy hát ez a dolgok rendje.

Ha épül a Várkert Bazár, akkor a baráti kőműves nem mehet nyaralni. A többi pedig várja a következő ciklust.

A négyéves édent.