galéria megtekintése

Ne várd a májust...

Az írás a Népszabadság
2015. 05. 09. számában
jelent meg.

Markó Béla
Népszabadság

Amióta az eszemet tudom, csupa ünnep volt május első fele nálunk Romániában is. Kezdődött május elsejével, a munka ünnepével, amelyet akkoriban inkább a munkásosztály ünnepének hívtak. Aztán másodikán az ifjúság napja volt, és rá egy hétre, május kilencedikén legalább három évfordulót kellett ünnepelni, emlékeim szerint a következő fontossági sorrendben: a Kommunisták Romániai Pártjának 1921-es megalakulása, Románia függetlenségének kikiáltása 1877-ben és a győzelem napja 1945-ben, amelyet leginkább a Szovjetunió győzelmeként, a Reichstag elfoglalásaként emlegettek, és nem nagyon került szóba a többi szövetséges hatalom.

Folytatni lehetett volna ezt a hosszú majálist tizedikén is, az volt ugyanis azelőtt a nemzeti ünnep, a monarchia napja, mivel 1866-ban ezen a napon érkezett meg Bukarestbe Németországból a dinasztiaalapító Hohenzollern-Sigmaringen Károly. Erről persze gyermekkoromban nem sok szó esett, hiszen akkor már augusztus huszonharmadika volt a legnagyobb román ünnep, az 1944-es úgynevezett fegyveres felkelés, vagyis tulajdonképpen az átállás napja. Amit a románok szinte egyetlen puskalövés nélkül hajtottak végre, csak a fővárosban volt némi csetepaté a meglepett németekkel. Nekünk magyaroknak viszont később, októberben nem sikerült ugyanez.

Joggal tartották ezt a románok történelmük egyik legfontosabb – vagy talán a legfontosabb! – pillanatának, némileg vörösebbre festve a valóságosnál, hiszen mégiscsak a rá néhány évre kipenderített királynak volt ebben a legfőbb érdeme. Ráadásul az elején még nem is a felszabadulás, inkább a felszabadítás napja volt ez. Hamar megtanulhattam én is, talán még kisiskolásként, hogy 

 
ünnepkor felénk semmi sem pontosan az, aminek mondják. Egymásra torlódik pártalakítás, függetlenségi kiáltvány és a fasizmus fölötti győzelem, lehet válogatni tetszésünk szerint. Illetve a hatalom tetszése szerint.

Az ünnep nem az, ami látszik belőle: fehér ing, vörös nyakkendő, mosolygós arcok, főemberek a tribünön, az Internacionálé mindent túlharsogó jóslata, hogy „a győzelem napjai jönnek”, majd hatalmas sertésflekken – fatányéros – három lejért valahol a zöldben. Meg sör is a felnőtteknek, természetesen. Egy pillanatig úgy érezhették sokan, hogy mégis megérte, de számomra bizony csupa szorongás már idestova hat évtizede minden ünnepnap, és nem is hiszem, hogy másképpen lesz ez valaha. Azzal kezdődött talán, hogy november hetedikén évről évre kötelezően felvonultunk szülővároskám, Kézdivásárhely főterén, kicsutakolva, felöltözve annak rendje-módja szerint, és éltettük a nagy októberi szocialista forradalmat.

Novemberben októbert. Tudtuk természetesen, hogy itt a régi pravoszláv naptár és a később Oroszországban is elfogadott európai időszámítás közti különbségről van szó, de akkor is nevetséges volt ez az egész. Csak éppen nevetni nem volt tanácsos rajta. Utólag úgy látom, az oroszok egyébként is szívesen élnek saját idő szerint, hiszen győzelem napja is azért van kettő, mert a német hadvezetésnek a szövetségesekkel aláírt kapitulációja május nyolcadikán, a közép-európai időzónában este tizenegykor lépett érvénybe, de akkor már Moszkvában május kilencedike volt. Így aztán a nyugatiak nyolcadikán, mi pedig kilencedikén ünnepeltünk. Addig, ameddig. Mert lassan-lassan kikopott ez is, meg a novemberi októberezés is, amikor a Ceausescu-rendszer eltávolodott a szovjetektől.

Május elseje a „dicsőséges” Ceausescu-korszakban, amikor egy idő után meg is feledkeztek a győzelem napjáról
Május elseje a „dicsőséges” Ceausescu-korszakban, amikor egy idő után meg is feledkeztek a győzelem napjáról
romaniatv.net

Értetlenséget és ellenkezést váltott ki belőlünk Romániában minden állami ünnep, ami inkább munka volt, mint pihenés, inkább kötelesség, mint jog, hiszen fegyelmezetten fel kellett vonulnunk, nem volt apelláta. Ha rossz idő lesz, nem kell, mondta a tanító néni, és reggel kétségbeesetten próbáltam eldönteni, hogy a csepergés rossz idő-e. Mindig csepergett az ilyen ünnepek reggelén, mindig úgy ébredtem, hogy hátha nem lesz, aztán mégis lett felvonulás. Ezért nem tudok ma sem tiszta szívből kacagni azon az anekdotán, amelyet Marosvásárhelyen a majálishoz szokás kötni, de valószínűleg máshol is megvan a helyi változata, miszerint így plakátolták ki a soros ünnepet hajdanában: ,,Vasárnap a Somostetőn majális lesz. Ha eső nem lesz. Ha lesz, nem lesz.

Ünnepek jöttek, ünnepek mentek, nyolcadika kilencedikén volt, október novemberben, semmi sem úgy volt, ahogy volt.

És főleg: nem volt felhőtlen ünnepünk, mindig ,,csepergett” az ég. Igaz, lett volna nekünk magyaroknak március tizenötödike, de kokárdát tűzni még a felöltő alatt sem lehetett, börtön járt volna azért is. Aztán úgy adódott, hogy 1990-ben, ha jól emlékszem, valamikor ősszel, a román parlamentben mi is véleményt mondhattunk arról, mikor legyen Románia új nemzeti ünnepe. Nincs ebben semmi meglepő errefelé, új rendszer, új szimbólumok, mindig így volt. Szerencsés népnek kell ahhoz lenni, hogy kétszáz év múltán is ugyanaz legyen az ünnep, mondjuk, a Bastille lerombolása.

Mi nem vagyunk ilyen szerencsések. Bár magyarokként, ha képesek lennénk meglátni a jót is, nemcsak a rosszat, összeköthetne minket akár az az elégtétel is, hogy legalább a himnuszunk nem változott már régóta. Én viszont Erdélyben eddig három állami himnuszt ,,fogyasztottam el”, illetve a legutóbbit még hallgatjuk most is türelmesen, úgy kezdődik, hogy: ,,Ébredj, román...” Az is igaz, hogy az ötvenes években az akkori román himnusz, amelyből egyébként nem hiányzott a felszabadító szovjet népre való utalás sem, még magyar fordításban szerepelt az olvasókönyvek első oldalán. Máig nem felejtem el: ,,Áldunk, büszke Románia, szép honi föld”. Hát igen…

A „dicsőséges” jövő letéteményesei, Ceausescu úttörői
A „dicsőséges” jövő letéteményesei, Ceausescu úttörői
antenna3.ro

Szóval nem francia, nem is amerikai a mi tájainkon a múlt: gyorsan változik, hogy mi a fontos, mi nem. Az új nemzeti ünnepről való szavazáskor is foggal-körömmel próbáltunk ragaszkodni ahhoz a javaslathoz, hogy 1989. december huszonegyedikét, esetleg huszonkettedikét, tehát a diktatúra bukásának évfordulóját válasszuk, mert mindenki magáénak vallhatta volna, senkinek sem volt kétsége, hogy a forradalmakban egyébként nem bővelkedő román történelemnek kiemelkedően fontos momentuma ez. Később már erről is viták voltak – államcsíny versus népfelkelés –, de állítom, ettől függetlenül egy olyan társadalmi szolidaritást lehetett volna ezáltal biztosítani, amely – az én életemben mindenképpen első alkalommal – tényleg ünneppé tett volna egy hivatalos munkaszüneti napot.

Aztán végül is lett ilyen, a karácsony és a húsvét, de ezek vallásos ünnepek. Summa summarum: voltak még hívei a javaslatnak, nem is mi találtuk ki tulajdonképpen, de végül is alulmaradtak, akik erre szavaztak. A parlamenti többség 1918. december elsejét, az Erdély egyesülését kimondó gyulafehérvári román népgyűlés napját nyilvánította nemzeti ünneppé. Azt a napot, amelyet nemhogy nem tudnak ünnepnek tekinteni a Romániában élő magyarok, de a piros-sárga-kék trikolórok csattogása közepette minden évben újraélik a trianoni drámát. Akkor már jobb lett volna meghagyni nemzeti ünnepnek augusztus huszonharmadikát, a németekkel való szembefordulás napját, ami mellesleg Erdély hovatartozása szempontjából is jelentősebb esemény volt, mint a gyulafehérvári népgyűlés.

Ha pedig 1989. december huszonegyedike vagy huszonkettedike lett volna a román nemzeti ünnep, talán ma egy szolidárisabb Romániában élhetnénk.

Így viszont legfeljebb csak arra volt ez a „nemzeti ünnep” alkalom, hogy ünnepi beszéd helyett én magam is szinte minden évben elmondjam a román parlamentben: nekünk ez nem ünnep, minket ez a nap többek közt a románok akkori, máig be nem váltott autonómiaígéreteire emlékeztet, de ennek ellenére tiszteletben tartjuk az érzelmeiket, és cserében mi is elvárjuk ugyanezt. Görcs, szorongás, félelem, harag, meghasonlás, ennyi volt nekünk az, amit mások ünnepnek neveznek. Ilyen volt a március tizenötödike is, igen.

Mert óriási fordulatot jelentett, hogy 1997 tavaszán meggyőztük az akkori román miniszterelnököt, Victor Ciorbeát, akivel egy kormánykoalícióban voltunk már fél esztendeje, intézzen üzenetet a szabadságharc évfordulóján a romániai magyarokhoz, de máig szégyellem a meghökkenésemet, amikor kezembe adta az üzenet fogalmazványát, és nem akartam hinni a szememnek, hogy azzal fejezte be: „kedves magyar honfitársaim, boldog ünnepeket kívánok”. Boldog ünnep? Mitől boldog? Soha nem jutott eszembe, hogy az ünnep valamiféle boldogságról szól. Nekem csak küzdelmet jelentett, kokárdáért, himnuszért, lobogóért, valójában a boldogság jogáért is, de a boldog ünneplésig még nem jutottam el. Victor Ciorbea jobban tudta, mint én, hogy mire való az ünnep.

Akkor megtudtam, vagy megtudhattam volna én is végre valahára, de már késő volt: Magyarországon a politikai pártok évek óta külön-külön utcasarkokon szónokoltak, Petőfit tűzték mind a zászlójukra, de más-más Petőfi volt az, más-más szabadságharc.

Az egyetlen napon, amely arról szól, hogy eleink hajdanában legalább ideig-óráig összefogtak mindannyian, még ezen a napon is hátat fordítanak a mai magyarok egymásnak. Ki kezdte? Ma már szinte mindegy. A kérdés: ki fogja befejezni?

Itt van ez a május nyolc. Vagy kilenc. A győzelem napja. Robert Schumann, egykori francia külügyminiszter 1950-ben május kilencedikét választotta, nyilván nem véletlenül, hogy felhívást tegyen közzé egy európai szén- és acélközösség megalakítására, amit aztán 1951-ben a párizsi szerződés szentesített, és ebből lett az Európai Unió. Ma már Európa-napként ünnepeljük ezt a napot, amikor az európai összefogás gondolata fontosabbnak bizonyult a nemzetállami rögeszméknél, mivel egy közös Európában talán a nemzetek is szabadabban létezhetnek majd, mint saját hübriszükbe zárva. Így lesz-e? Nem tudhatom. De így kellene lennie.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.