Nem lett volna meglepő, ha a terror másnapján, szombaton halott városként ébredt volna Párizs. Annál kevésbé, mivel Francois Hollande elnök rendkívüli állapotot rendelt el az ország egész területén. Visszaállíttatta a határellenőrzést, s a rendőrök mellé katonákat vezényelt az utcákra. Párizs azonban nem hagyta magát megfélemlíteni. Noha a nagy bevásárlóközpontok többnyire zárva tartottak, a piacok, a közértek nyitott kapukkal demonstráltak, s a gyülekezési tilalom ellenére szinte minden francia településen szolidaritási tüntetéseket szerveztek a hétvégére.
De ez csak az érem egyik oldala. A szomorú eseményeket követően a világhálót nézegetve egy másik hang is felerősödni látszik: az aggodalomé. Lucia Annunziata, az olasz Huffington Post főszerkesztője szombati blogbejegyzésében alighanem sokak véleményét megfogalmazta, amikor azt írta, hogy Európa mára a nyugati világ legveszélyesebb pontjává vált. Annunziata emlékeztet Oriana Fallaci próféciájára, aki a szeptember 11-i New York-i támadás másnapján a Corriere della Sera című milánói lapban Kasszandraként megjövendölte, hogy az iszlám európai – s persze amerikai – térhódításával szembeni civilizációs tolerancia, a benne rejlő fenyegetés relativizálása súlyos veszélyeket rejt magában.
További hírek a párizsi mészárlásról
A főleg szülőhazáját, Itáliát féltő Fallacit ezért a cikkéért akkor rasszistának, idegengyűlölőnek bélyegezték, de közel másfél évtized távlatában, az iszlám terroristák meg-megújuló támadásai és mindenekelőtt a mostani párizsi mészárlás nyomán sokan felteszik a kérdést a világhálón: „Ne higgyünk Kasszandrának?” Érvényes még az a vélekedés, hogy a terror egy törpe kisebbség fegyvere csupán, s hogy az iszlám országok messze vannak? Nem kellene belátni végre, hogy az ellenség „beköltözött a házunkba”, hogy már nem visel szakállt, ugyanúgy öltözködik, mint mi, autóval jár és családban él? Legfeljebb azzal a különbséggel, hogy két-három feleséget tart, de ezen meg inkább mosolyogni szoktunk. Annunziatával együtt sokan felteszik a kérdést: tényleg csak az a különbség köztünk, hogy mi templomba, ők meg mecsetekbe járnak imádkozni? S ezekben a mecsetekben valóban csak imádkoznak? Nem kellene hitelt adnunk azoknak a véleményeknek, amelyek szerint egyik-másik muszlim imahely a szélsőséges iszlám propaganda fellegvárává, ha nem éppen a keresztények elleni fegyveres harc toborzóirodájává vált?
Ezeket a véleményeket persze lehet – s talán kell is – vitatni. Azt viszont fájdalommal konstatálhatjuk, hogy Bin Laden alighanem foroghat most a sírjában – örömében. Álma, hogy az iszlám fenyegetés globálissá váljon, mára valósággá vált. Beteg ideológiájának megszállott követői ott vannak mindenütt Európában, élvezik Schengen előnyeit, papírok nélkül utazhatnak Londontól Párizsig, Kölntől Milánóig. S nem szükséges már olyan hatalmas szervezőmunkába sem bonyolódniuk, mint a New York-i kettős torony lerombolása idején. Elég, ha veszik a Kalasnyikovot, békésen besétálnak egy étterembe vagy koncertterembe, s válogatás nélkül mindenkire lőnek, mindenkit halálba küldenek. Hiszen áldozataik éppúgy felelősek – e logika szerint – Francois Hollande tetteiért, a francia vagy a német kormány politikájáért, mint azok a politikusok, akik a katonáikat Szíriába, vagy az iszlám más tájaira vezénylik.
S mit tehetünk mi, potenciális áldozatok? Túl azon, persze, hogy példaként állítjuk mindenki elé a Marseillaise-t éneklő futballszurkolókat, a rettenthetetlenségüket nyitott üzletekkel demonstráló kereskedőket, a terror másnapján munkába induló buszsofőröket, vagy a rendkívüli állapottal dacoló, szolidaritási felvonulásokat szervező civil csoportokat? Mit tehetünk a közöttünk sétáló jövőbeni terroristákkal egyfelől, s mit mondhatunk a Trója felégetését jövendölő Kasszandrának, másfelől? Nem marad más fegyverünk, csak a szabadságba, a toleranciába, az emberi méltóságba vetett hitünk. S engedve a világhálót elborító felhívásnak, imádkozzunk Franciaországért. Imádkozzunk Európáért. Imádkozzunk önmagunkért.
