Az egész egy jókora kamuval kezdődött: 2010 végén bejelentette a kormány, hogy nem lesz semmilyen közoktatási reform, majd pár hónapra rá Hoffmann Rózsa akkori oktatási államtitkár közölte, hogy hamarosan elfogadják az új köznevelési törvényt. Ennek előkészítését így semmilyen szakmai vita, társadalmi konzultáció nem előzhette meg. (A plakátokon, amelyeken „A magyar reformok működnek”, miért nem a 2012 óta zajló oktatásátalakítással példálózik vajon a kormányzat?)
Akik ott voltak, állítják: a teljes reformpakk Orbán Viktor fejéből pattant ki, és amikor a Fidesz frakcióülésén Pokorni Zoltán (aki mégiscsak a kormánypárt első számú oktatáspolitikusa volt) tényekkel, nemzetközi példákkal próbált érvelni a csomagba kötött értelmetlenség, azaz mindenekelőtt a kötelező államosítás és az állami egyentankönyvek ellen, a miniszterelnök azzal intette le, hogy „Zoli, jöhetsz nekem a számokkal, de én másképp gondolom”.
Hogy ténylegesen a szakma feje fölött egyezkednek a politikusok – az iparkamarával, a művészeti akadémiával, mindenkivel, aki arra jár – az ország leginkább stratégiai, leginkább a jövőt szolgáló ágazatáról, az ezek után úgyszólván természetes, így persze az is, hogy a diákokat is kihagyták belőle. Valószínűleg egyedül is állunk Európában azzal, hogy nálunk az alap- és középfokú oktatásban tanulóknak semmiféle komolyan vehető érdekképviseletük nincsen, amely legalább az érintettek véleményének megformálására, a panaszok, ötletek összegyűjtésére alkalmas lenne, pedig mindenféle reformhullám előtt érdemes lenne meghallgatni a diákokat (is). Viszont még a fentiek fényében is nehéz elfogadni, hogyha egy oktatási (NER-szóhasználatban, kevéssé tényszerűen: köznevelési) kerekasztalnál összegyűlik úgyszólván mindenki, akit az oktatásügy a kormány szerint érint vagy érdekel, akkor ott a gyerekek nemhogy szót nem kapnak, de még csak szóba sem kerülnek.
