Ez most nem jött össze. A kormányfő által hőn támogatott magyar nagytőke a jelek szerint lemaradt a Szlovák Villamos Művekről. Pedig a magyar jelentkezés igazi nagykoalíciós szövetségnek számított.
Az egyik oldalon Csányi Moljával (amely, mint tudjuk, nem az övé, csak kicsit, de mégis mintha ott is ő lenne a főnök a döntéseket meghozó Hernádi Zsolt mellett), a másik oldalon pedig Simicska MVM-jével (ami szintén nem az övé, hisz az államé, a miénk, 2010 után mégis úgy tűnt, neki adatott meg a lehetőség az energiacsoportot saját szája íze szerint formálni).
És akkor a két oligarcha (bocsánat, Orbán Viktor szerint nagytőkés) kart karba öltve ráindul a szlovák atomerőművekre, a Kárpátok bérceinek vízerőműveire meg a bősire. Ez aztán pikáns – csettinthettünk. A Mol és az MVM igyekezett ugyan a jelentkezést tisztán szakmaiként beállítani, mégis ők tudják leginkább, hogy az ilyen nemzetstratégiai ügyek kizárólag politikázós-oligarcházós szemszögből értelmezhetők.
Robert Fico vajon miért pont az után vette el a bősi vízerőmű üzemeltetését a Szlovák Villamos Művektől, hogy annak többségi tulajdonosa, az olasz Enel piacra dobta részvényeit? Bős magyar kézen… na ne! A jelentkezés Mol-oldalról oligarcházós szemszögből se számított rossznak: a tényleges ajánlatot a Mol szlovák párja, a Slovnaft tette, amelyet idestova tizenöt éve – egy kezdeti benzináras szívatást leszámítva – teljes politikai nyugalom közepette irányíthat a Mol. Ez pedig alapvetően a Slovnaftot vezető szlovák oligarchának, a kiterjedt kapcsolatrendszerű Világi Oszkárnak köszönhető.
