Azt javaslom, hogy egyszer s mindenkorra húzzuk ki a probléma méregfogát – azaz beszéljünk arról, hogy mindenfajta külső kényszer nélkül, minden külföldi befolyástól függetlenül mit tegyen a magyar állam avégett, hogy megsegítse a háború poklából (Szíriából, Afganisztánból, Líbiából és máshonnan) menekülőket.
Indítványom a következő.
Kötelezze magát a szuverén magyar állam – az Országgyűlés döntésével –, hogy (a kellő ellenőrzések után) lehetővé teszi HÚSZEZER MENEKÜLT magyarországi letelepedését.
Hogyan jutottam erre a számra?
A Magyarországhoz területben és lakosságszámban hasonló Ausztria harminchétezer-ötszáz menedékkérőnek teszi lehetővé a letelepedést. Ausztria gazdagabb hazánknál, ezért ezt a számot durván megfeleztem.
Igaz ugyan, hogy ez a fölső szám vagy fölső határ (Obergrenze) az osztrák alkotmányjog szerint törvényellenesen (túlzottan) korlátozó. Igaz ugyan, hogy bécsi baloldali barátaim úgy vélik: a fölső határ (Obergrenze) hívei, támogatói fasisztoid fajgyűlölők. (Mellékállásban persze szociáldemokrata és liberális-konzervatív államférfiak és politikusnők.) Sokkal több menekülőt kellene beengedni, egy darabig eltartani és segíteni, majd egyenrangú polgártársként valóban befogadni a baloldal (pillanatnyilag hatástalan) nézete szerint.
De akit a bécsi baloldaliak fasisztoid fajgyűlölőnek titulálnak, az Magyarországon ultraradikális, szélsőbaloldali „migránssimogató", gyökértelen kozmopolita, a Soros György és a Ferenc pápa által megtestesített globális zsidó háttérhatalom ügynöke.
Mellőzzük most mindezeket a túlzásokat és képzelődéseket, és maradjunk az ismeretes magyarországi politikai valóságban. (Amelyben ezt a számot majd még lefelé fogják alkudni, akár TÍZEZERig. A sok-sok MILLIÓból, akiknek a többsége törökországi, libanoni, jordániai, sőt: iráni menekülttáborokban található – erről a nagy hatósugarú magyar médiákból nem lehetett értesülni, pedig tény.)
Akármi lesz a sokrétű hazugságra alapozott október 2-i népszavazásból és a bojkottjából – bár sejthető, hogy micsoda – , mindenképpen abba kell hagyni, hogy a külföld felelősségéről, Németország és az Európai Unió menekültpolitikájáról locsogjunk tovább.
A tét: Magyarország becsülete, a mi tisztességünk.
Az Európai Unió ebben mellékszereplő.
A lényeg a mi kötelezettségvállalásunk.
A húszezres maximum a mi esetünkben: minimum.
Ezt a demokratikus közvéleménynek kellene előbb az olyan nagy szervezetekre kényszeríteni, mint némely települési önkormányzatok, a nem nagyon rasszista, nem nagyon etnicista ellenzéki pártok, a szakszervezetek, az egyházak, a civil társadalom szabad mozgalmai és intézményei. Majd nekik az Országgyűlésre és a kormányra. Elvárható lenne, hogy újságok, internetes portálok, blogok, közösségimédia-csoportok, rádió- és tévéműsorok nyíltan az indítvány mellé álljanak. Bizonyára lennének olyan szervezetek, amelyek képesek és hajlandók aláírásgyűjtést szervezni. Ha a Kétfarkú Kutya Pártnak sikerült elég pénzt összegyűjtenie a maga humoros-kritikai kampányára, akkor minden bizonnyal erre is lehet. Valószínűleg a jótékony hajlandóság is megerősödhetnék, nem kellene mindent az államnak fedeznie.
Azok, akik nem szeretnek a külföld nyomására cselekedni – ami nem érthetetlen –, most bebizonyíthatják, hogy nem rasszisták vagy idegengyűlölők, hanem olyan nagylelkű hívei a nemzeti függetlenségnek, akik tudatában vannak a szenvedő emberiség iránti erkölcsi kötelességüknek. Ez természetesen nem csökkentheti saját szűkölködő, nyomorgó honfitársaink iránti felelősségérzetünket se.
Ez a katasztrófa nagyságához képest roppantul szerény jó cselekedet, ha jobban meggondoljuk, merő semmiség.
De még ez is csak akkor ér valamit (nagyon keveset, de valamicskét mégis), ha hátsó gondolatok nélkül tesszük, önként, szabadon, semmi másért, csak az együttérzés és szolidaritás egyszerű indítékát követve.
A sok millióból megmenthetünk húszezret.
Ha ennyivel se próbálkozunk meg, akkor...
De ezt a mondatot nem szeretném befejezni.
Múlt szombaton, augusztus 27-én az Essex megyei Harlow-ban hat 15 év körüli kamasz agyonvert egy bevándorlót, mert lengyelül beszélt.
A gyilkosságról beszámoló brit sajtó megemlíti, hogy amióta Anglia – az ismert népszavazás után – kilépett az Európai Unióból, több mint háromezer esetben indult nyomozás ún. gyűlöletbűncselekmény (hate crime) miatt, amelyet menekültek, bevándorlók, vendégmunkások vagy más külföldiek (elsősorban kelet-európaiak) sérelmére követtek el a gyanú szerint. A kelet-közép-európai országok közhangulata se sokkal barátságosabb; a följebb említett Ausztria – a magyarországi példát követve – szükségállapotot készül elrendelni „a migrációs helyzet" miatt. Ugyancsak október 2-án lehetséges, hogy Ausztria szélsőjobboldali férfit választ szövetségi elnöknek. Hazai párhuzamokat nem érdemes sorolni.
Legfőbb ideje, hogy a tehetetlenség érzését leküzdve, a mi térségünk demokratái is lépjenek ki a passzivitásból, kezdeményezzenek, küzdjenek – még ha olyan végletekig szerény keretek között is, mint aminőkre itt (messze-messze visszalépve voltaképpeni álláspontomtól) javaslatot tettem. Bármennyire búbánatos kis kompromisszum ez az indítvány, talán elindíthat valamit.
Húszezer ember élete.
Ennyi.
A semminél kicsit több. Talán. Ha lehet.
