Nagymarostól Paksig

Mindkét esetben kifutó, divatjamúlt technológiáról van szó. Síkvidéki folyamszakaszon vízi erőművet többé nem építenek Európában, atomerőművet is már csak végszükség esetén (például Angliában, ahol egyszerre több elöregedett erőmű kiesését kell pótolni, és az ország energiaigénye a miénket sokszorosan meghaladja). Ezért volt annyira fontos a megrendelés annak idején az osztrák Donaukraftwerkének, most a Roszatomnak, hogy kormányaikon keresztül még az építkezéshez szükséges hitelt is megszerezték az eladósodásra mindig kapható magyaroknak. Mire a kamatos kamatokat az országon bevasalják, úgyse a mostani kormány lesz már hatalmon: utánuk az özönvíz!

Hogy ez üzletnek jó vagy rossz, a dunai duzzasztóművek esetében is az ökológiai kockázatok, járulékos költségek, közvetett veszteségek megítélésén múlott. Az ivóvízbázist, a vízi és a víz menti élővilágot fenyegető veszélyek beárazása gyakorlatilag lehetetlen, nem is volna talán kívánatos. A Duna-mozgalmak álláspontja szerint olyan nélkülözhetetlen létfeltételekről volt ugyanis szó, melyek megőrzése feltétlen elsőbbséget élvez a gazdasági szempontokkal szemben. Hasonlóképpen érvelnek világszerte az atomerőművek ellenzői: a ritkán bekövetkező, de beláthatatlan és kezelhetetlen következményekkel járó atomerőművi katasztrófák fenyegetését, valamint a kiégett fűtőelemek biztonságos tárolásának megoldatlanságából származó kockázatokat semmi esetre sem hagyományozhatjuk az utánunk jövő nemzedékekre!

A probléma üzleti része ezúttal jóval egyszerűbb: nem éri meg ennyi pénzt ölni a jelenlegi világpiaci ár kétszereséért termelő új erőművi blokkokba. Üzembe állításukat idővel kiválthatnák olcsóbb – jobbára piaci eszközökkel is megvalósítható – beruházások, az energiahatékonyság javítása, de különösen a megújulóenergia-források kiaknázása terén. „Idővel” – igen, és addig mi lesz? A közbülső években is olcsóbban biztosíthatjuk a hazai termelés és fogyasztás különbözetét az egységesülő európai energiapiacról.

Majdnem versenyképes áron Paks2 csak akkor termelhet, ha a tízmilliárd eurós hitel kamatait (ami devizában törlesztendő! ismerős?) és a legalább ezermilliárd forint nagyságrendű járulékos költségeket a kormány magára vállalja, vagyis áthárítja az adófizetőkre. Jelenleg éppen ezt teszi, s azt állítja, hogy mást nem tehet: szükség van a két új blokk teljesítményére. A stagnáló gazdaság növekvő energiaéhségére történő megalapozatlan hivatkozás visszatérő eleme az energetikai óriásberuházásokban érdekelt lobbi kommunikációjának. Az sem újdonság, hogy irtóznak az ellátórendszer decentralizálásától, amely a megújulóknak kedvezne, csökkentené a rendszer sebezhetőségét, és hozzájárulna a hálózati veszteség mérsékléséhez. Jó partnert találnak mindehhez a politikai központosítás, az egyetlen gombnyomásra működő ország híveiben. Érkezzen minden áram egyetlen erőműből,minden tankönyv egyetlen kiadóból, minden utasítás a miniszterelnök hivatalából.

1990-ben a dunai duzzasztóművek építésére vállalt kötelezettség felmondása a szovjet birodalomtól elszakadó, független magyar külpolitika egyik legelső, jelképes cselekedete volt. 2013–2014-ben a Paks2 építéséről kötött szerződésekkel Magyarország jelképesen visszatér az orosz birodalom érdekszférájába.

A bős–nagymarosi vállalkozás rendelkezett az államszocialista diktatúrák legfőbb vonásaival; méltán lett s maradt a költségekkel, a közvéleménnyel, kulturális és természeti örökségünkkel mit sem törődő technokrata megalománia jelképe. Az ellene kibontakozó mozgalom résztvevőit hozzásegítette ahhoz a felismeréshez, hogy a bolsevizmus nemcsak jobbról vagy valamiféle „igazi” baloldal álláspontjáról utasítható el, hanem az ökológiai világnézet alapján is. Megtestesítette egyúttal a rendszerváltó erők hamar semmibe foszló egyetértésének minimumát, amit később sem lehetett büntetlenül megtagadni. Amikor 1998-ban az SZDSZ ezt megkísérelte, belebukott. Sajnos, a Duna sorsa mindjárt a rendszerváltozás másnapján tragikus fordulatot vett: a súlyosan identitáshiányos új szlovák politikai elit éppen a magyarok dacára megépítendő vízlépcsőből csinált magának nemzeti becsületkérdést. A folyó egyoldalú, erőszakos elterelésével beállt jogsértő helyzet azóta sem nyert orvoslást: egyetlen magyar kormány sem mutatott kellő elszántságot, hogy a nemzetközi jog és a diplomácia eszközeivel érvényesítse a hágai nemzetközi bíróság 1997-es állásfoglalását. A szlovák fél pedig – birtokon belül – azóta sem mutat erre semmiféle hajlandóságot.

Nehéz nem észrevenni a hasonlóságot a két történet között. A paksi bővítésről szóló moszkvai szerződés létrehozói mintha visszafelé indulnának a rendszerváltás útján. Ennek a gigaberuházásnak egyetlen értelme ugyanis, hogy Magyarország energiapolitikáját (és ettől elválaszthatatlan biztonságpolitikáját) függetlenítse eddigi szövetségeseitől, és hogy e téren teljessé tegye kiszolgáltatottságunkat Oroszországnak. Igazi rendszerváltás ez, amely nemzetközi tájékozódásunknak új irányt szab. Így is olvassák valamennyi NATO-ország fővárosában. Másként ugyanis nem lehet. Kompország visszafelé hajózik a keleti part felé. Hogy ezúttal ne az utolsó, de legelső csatlósa legyen egy újjászerveződő kelet-európai birodalomnak.

A kádári diktatúra is azért volt olyan „puha”, mert nyugati hitelezőitől végül már legalább annyira függött, mint keleti szövetségesétől. Putyin tanult az amerikaiaktól, amikor a kis ország forráshiányos vezetőit akkora kölcsönnel kínálta meg, aminek azok nem tudtak ellenállni. Egy ilyen méretű – és homályos pénzügyi hátterű – beruházás kommunikációs, korrupciós és „hazai beszállítói” hányadából megvalósulhatnak Orbán legszebb álmai. A budai királyi palota ismét kormányzói lakhely lehet, s a Városligetbe annyi múzeum költözhet, ahányat csak fel tudnak építeni Fidesz-közeli vállalkozók.

„Hazaárulás” – ezzel a kemény szóval nem én, hanem a mostani miniszterelnök illette 2009-ben elődjét, amikor az a parlamenttől felhatalmazást kért s kapott, hogy Oroszországgal az atomerőmű építéséről tárgyalásba kezdjen. Orbán pálfordulásához hasonlót, sajnos, Bős–Nagymaros krónikájában is találunk. Nem kisebb ember, mint Václav Havel tért meg köztársasági elnök korában a vízlépcsők hitére, melyeknek ellenzéki sztárként még ellensége volt. C’est la politique! Azonban a mostani fordulat politikának is rossz, sőt annak rossz csak igazán. Ha végigtekintünk országunk ezeréves történetén, melyre mostani vezetőink oly igen szeretnek hivatkozni, úgy találjuk, ez lesz az első eset, amikor magyar államvezető, akit fegyveres túlerő nem kényszerít erre, szabad akaratából a Nyugat helyett a Keletet választja. Márpedig épp ezt jelentette be tusnádfürdői beszédében és több más alkalommal, amikor az illiberális állam előnyeinek ecsetelését összekapcsolta az emberi jogokat semmibe vevő posztkommunista diktatúrák, Kína és Oroszország dicséretével. Nehogy valaki azt higgye, nem világnézeti alapon, de puszta pénzéhségből vállalja a következő évtizedek nemzetgazdaságát kényszerpályára terelő, csillagászati méretű adósságot. Nem kényszer az a pálya, hanem a biztos felemelkedésé: a putyini úton, bízva az orosz politikusok irántunk való ismeretes jóindulatában. („Franciaország bűnökön vett szegénységet!”, jajdult fel egykor a francia forradalomról töprengő Edmund Burke. „Nem erényeit áldozta fel érdekei oltárán, hanem érdekeit adta fel, hogy áruba bocsáthassa erényeit!”)

A nép feje felett kötött egyezség mindkét esetben tiltakozást váltott ki. A vízlépcsők elleni fellépés meghatározó szerepet játszott a Kádár-rendszer összeomlásában. Hiába rekesztették el a Dunát Visegrádnál, a népharag elsöpörte a gátat.

A Paks2 elleni tiltakozás...

A szerző író, egyetemi oktató.

*   

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.