galéria megtekintése

Nagyágyúk

Az írás a Népszabadság
2015. 02. 13. számában
jelent meg.


Poór Csaba
Népszabadság

„A szupernél is jobb” – így jellemezte a maratonira nyúlt francia–német–orosz–ukrán csúcstalálkozót az egyik szünetben Szergej Lavrov orosz külügyminiszter. Pedig – eddig sejtettük, most már tudjuk is – a minszki megbeszélés a diplomácia nyelvén szólva „rendkívül bonyolult” volt, értsd: olykor egyenesen kilátástalannak tűnt. A hidegvérű diplomatától szokatlan lelkesedést végül látszólag igazolta a végeredmény: Kelet-Ukrajnában vasárnaptól le kell állítani a harcokat, hogy aztán megtehessék a rendezéshez szükséges további lépéseket. Visszafogottabban nyilatkoztak viszont a csúcs nyugati résztvevői. Sok még a tennivaló, mondta Francois Hollande francia elnök, míg Frank-Walter Steinmeier német külügyminiszter arról beszélt, hogy Berlin többet szeretett volna elérni, de az orosz és az ukrán elnöktől most ennyire futotta.

Az óvatosság több mint indokolt. Hiszen tavaly szeptemberben a mostaninál nem kisebb megkönnyebbülés fogadta az akkori tűzszüneti megegyezést, amelyet aztán sohasem sikerült teljes egészében érvényre juttatni, januártól, a felkelők offenzívája nyomán pedig végkép a szemétbe lehetett hajítani. Még akkor is, ha a mostani fegyvernyugvás formálisan a régi megerősítését jelenti. Merkelnek, Hollande-nak, Steinmeiernek kevés beleszólása lesz abba, mi zajlik majd a következő napokban-hetekben Donyeckben, Luhanszkban, de még Kijevben is. Márpedig ott, a helyszínen dől el, hogy a világpolitika nagyágyúinak sikerülhet-e megfékezniük a harctéri ágyúkat.

Nem fér kétség ahhoz, hogy minden épeszű ember – éljen Londonban, Madridban, Budapesten vagy Moszkvában – békét akar Ukrajnában. A minszki tárgyalásoknak szorított egész Európa és még a washingtoni Fehér Ház is. Azzal, hogy a válságnak nincs katonai megoldása – pontosabban, hogy az egy kiterjedt, akár Európa jelentős részét is sújtó háborút jelent –, nemcsak Merkel és Hollande, hanem Porosenko és Putyin is tisztában van. Ezt ők sem akarják.

 

Viszont készek a végsőkig feszíteni a húrt, hogy érvényt szerezzenek országaik vélt vagy valós érdekeinek. Kijevben – olykor már-már a hisztéria határát súrolva – azt bizonygatják, hogy Ukrajna a külföld segítségére szoruló áldozat. Méghozzá kétszeres: a janukovicsi korrupt rablógazdálkodás és az orosz katonai beavatkozás áldozata. Putyin pedig – országa közvéleményének szinte teljes támogatása mellett – azt demonstrálja, hogy bármikor képes megszorongatni Ukrajnát, és számolni kell Oroszországgal, amely akkor sem enged, ha akár „az egész világ” fog össze ellene.

Persze engednie kellene. De úgy, hogy az győzelemnek tűnjék. A szakadár régiók Ukrajnán belüli autonómiája ilyen lehetne, és jó eséllyel – a legszélsőségesebbeket kivéve – még a lázadók is elfogadnák. És engednie kellene Porosenkónak is, például a szakadár régiók Ukrajnán belüli autonómiájával. Ám Kijevben ezt sokan megalkuvásnak tartanák, amihez nemcsak a kormányerők frontharcosainak jelentős részét adó nacionalistáktól, hanem a parlament héjáitól is nehéz lenne hozzájárulást szerezni.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.