Nagyon nem tetszik, ha egy rendező pribékújságírónak nevezi, aki színházának előadásáról ír, ahogyan azt Ascher Tamás tette, és nagyon nem szeretek más újságok munkájához hozzászólni. Úgy tartom, a színházi ember tűrje a kritikát, a hírlapíró meg csendben tegye a dolgát, adjon hírt, tudósítson, mondja a véleményét, ha akarja, a világ dolgairól, de engedje a többieknek, hogy a maguk módján dolgozzanak.
Most mégis írnom kell, mert nem értem, mi történik. Mindnyájan Radnótitól és József Attilától tanultuk, hogy a művésznek nincs igazi választása: „Írtam, mit is tehetnék? A költő ír, a macska / miákol és az eb vonít s a kis halacska / ikrát ürít kacéran. Mindent megírok én” és „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Nem hittem volna hát, hogy valóban komolyan veszi értelmes ember a kormány mellé szegődött volt alkotók hagymázas szövegelését arról, hogy vannak ilyen meg olyan oldali művészek.
De olvasom tanult kollégámat, aki Pintér Béla mondásából – „az előző kormány pénzt adott, a jelenlegi témát” – megállapította, hogy az író-rendező melyik politikai oldalhoz tartozik. Mielőtt elgondolkozott volna, vajon igazat állít-e. Vagy lehet, hogy nem vette észre, hogy Balzac azt a rezsimet leplezte le kíméletlenül, amelynek híve volt, hogy Mikszáth megvetéssel kezelt képviselő-figuráit saját párttársairól mintázta, hogy Ady nagy magyar költőként gyűlölte a korabeli magyarkodást, hogy Jancsó Miklós filmjeit az a rendszer finanszírozta, amelyikről lesújtó képet adott? Hogy az alkotóra figyelni kell, nem besorolni valami művészeten kívüli szempont szerint?
