Bármennyire bizarrnak tetszik is, a sorstragédia nemcsak a magyarországi zsidóság osztályrésze lett. 1944 fontos mérföldköve volt annak a huszadik századi folyamatnak, amelyben a magyarság európai helyét keresi. A zsidóság tragédiája a nemzet tragédiájává lett: a deportálás megszüntette azt a sajátos nemzetközi szerepet, melyet Magyarország a második világháború korábbi szakaszában felépített magának. Addig a magyar politikának – a németekkel való alapvető együttműködése ellenére is – sikerült az ország szuverenitását, legalábbis annak bizonyos elemeit megőriznie. A katonai hatalom és a jobboldali ideológia túlsúlya ellenére is többpártrendszer, lényegében törvényesség alakult ki; az önálló magyar külpolitika előkészítette a háborúból való kiugrást. (...) Mindezt már a német megszállás ténye semmissé tette, a deportálás azonban az országot nemzetközileg is elszigetelte, a katonai és politikai válságot erkölcsi krízissé mélyítette.
A híres jelenet – a német külképviselet Svájcban bemutatja, hogy magyar csendőrök milyen brutálisan bánnak a vagonokba terelt zsidókkal – ügyes propagandafogás volt, de nemcsak az. Hozzájárult egy új Magyarország-kép kialakulásához, eloszlatta a vonakodó szövetséges képét. Éppen akkor, amikor Németország korábban oly buzgó csatlósai változtatni próbáltak korábbi zsidóellenes politikájukon. Magyarországon az aktív kisebbség, a németek oldalán, utasításukra és támogatásukkal, példa nélküli tömeggyilkosságot követett el; ezzel soha nem látott politikai, erkölcsi szakadékba sodorta az országot. Bethlen István híres, 1944-es nyári memorandumában utalt erre a válságra. Horthy szintén erről szólt, amikor először próbálta megállítani a deportálást: nálunk továbbmenő intézkedések történtek a gazdasági élet ellátásáról, s általában mindennemű munkából való kikapcsolásuk terén, mint magában a Német Birodalomban egy évek során át tartó akció folyamán. Ezenfelül az intézkedések végrehajtása során sokszor olyan indokolatlan kegyetlenség és embertelenség jutott kifejezésre, ami különösen a gazdaságilag hasznosítható vagy pótolhatatlan szakmunkára még mindig szükséges zsidókkal szemben a Német Birodalomban nem érvényesült.”
Méghozzá 1944-ben, amikor a többi csatlós ország már nem volt hajlandó Hitlernek a zsidóság kiirtására vonatkozó utasításait követni! (...) Ha a magyar kormány 1942–43-ban meg tudta védeni a zsidókat a németektől, ezt elsősorban nem azért tehette, mert lojális volt Hitlerhez, hanem azért mert nem volt teljesen lojális. Merte vállalni bizonyos német követelések visszautasításának következményeit, antiszemitizmusa ellenére sem süllyedt a náci tömeggyilkosság szintjére.
Kétségtelen, a németek azért nem feszegették a kérdést, mert a magyar kormányra szükségük volt. De akkor mégsem csak a lojalitás mentette meg a magyarországi zsidóságot, hanem az együttműködésnek és az elhatárolódásnak az a sajátos keveréke, mely a kis országok esetében egyre inkább a politika művészetének középpontjába került. Kényes egyensúly volt ez, könnyen felborulhatott, aminthogy fel is borult.
De a Kállay Miklósnak és a kor jó néhány más vezetőjének járó elismerés mellett – mely természetesen nem jelent egyetértést politikájukkal – megkérdezhetjük: nem lett volna más az a vég, ha a Horthy-rendszer propagandájában maga is nem feszítette volna tovább a zsidók és nem zsidók kapcsolatát? Hogy ez történt Magyarországon, abban Horthy és rendszere súlyosan felelős. Még akkor is, ha az új kormányt a németek kényszerítették az országra, ha – a sors különös iróniájaként – a pesti zsidóság megmentésében végül is Horthyé a döntő érdem.
Érdemes eltűnődni azon, hogy azoknak az országoknak az esetében, amelyek a német megszállást korábban szenvedték el, a zsidóság sorsának szempontjából talán mindegy, hogy régebben demokratikus vagy antidemokratikus rendszer volt-e hatalmon. De Magyarországon a holokauszt – a sorsszerű (?) tűzáldozat – a háború utolsó hónapjaiban történt. A németek tisztán hatalmi eszközökkel ekkor már csak azért sem vihették volna keresztül a deportálást, mert ilyen eszközök nem is álltak rendelkezésükre.
A magyar szervek aktív közreműködése, a szélsőjobboldal támogatása nélkül a deportálást nem tudták volna végigcsinálni. Nemcsak az aktív ellenállás, már a közreműködés megtagadása vagy szabotálása is lassíthatta, keresztülhúzhatta volna a program végrehajtását. Bibó István a magyarországi zsidókérdésről (...) írt tanulmányában mindmáig talán a legteljesebben elemzi azokat a társadalmi problémákat és erkölcsi zavarokat, melyek végül is ide vezettek. (...) Auschwitz után nem lehet költészet – mondotta Adorno. Ilyen körülmények között becsületes ember nem lehet többé antiszemita – írta Teleki Pálnak Bajcsy-Zsilinszky Endre, még Auschwitz előtt. Az évszázados előítéletet,melyet Száraz György oly kitűnően ábrázolt (...) könyvében – Egy előítélet nyomában –, nyilván nem lehet és nem szabad egyszerűen a tömeggyilkossággal azonosítani. De értelmes és jóakaratú ember megfeledkezhet-e Auschwitz mementójáról?”
***
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
