Most

Idehaza ugyanis eddig nem látott jelenetek játszódtak le tereken, vendéglátóipari egységek környékén, utcákon. Labdarúgásunk múltja indokolta volna korábban is a tömeges meccsnézést, ám akkor még nem álltak olyan óriási kivetítők szerte az országban, mint napjainkban. Most, hogy állnak e monstrumok, alkalmi piros, fehér, zöld színek összekötötte közösségek alakulnak, nagyon sokan együtt biztatják a srácokat.

A nemzeti színekbe borult országból sok ezren el is indultak Bordeaux-ba, majd mennek Marseille-be, Lyonba is. Többségüknek szinte mindegy, mi az eredmény. Mert a stadionban, a kivetítők előtt, a Margit-szigeten, mezben, zászlóval éppen az álmukat élik.

Felnőtt ugyanis több olyan nemzedék, amelynek nem volt alkalma világversenyen szurkolni a válogatottnak. Mintha utópia vált volna valósággá, amikor a csapat kijutott az Eb-re. Ezért lényegtelen, hogy ezt az UEFA-nak is köszönhetjük, amely huszonnégy csapatosra növelte a mezőnyt, s ezért mellékes: három vereség követi-e egymást a tornán vagy semmitmondó ikszek. A győzelem eufóriája, a kedden megélt eksztázis persze felülír mindent, ám a vereség sem lenne képes lesújtani e lelkes táborokat. Mert az a közösségi élmény már az övék, amelytől megfosztották őket évtizedekig.

Nekik már mese a hőskor, nemhogy Schlosser, Bozsik, Puskás, Albert, Farkas, Bene, Törőcsik, de már Détári is. Ők úgy nőttek fel, hogy Izland szórakozik velünk, Jugoszlávia tizenkettőt gurít a vb-pótselejtező páros meccsén, a liechtensteini Vaduz néggyel nyer az Újpest otthonában, Ibrahimovic lehetetlen szögből rúgott góllal némítja el a Puskás stadiont. Ők mindig csak azt hallották, majd most, majd most, majd most.

És amikor már senki nem hitte, eljött a most. Az ő mostjuk. Az önfeledt, közösségi öröm mostja.