Szilveszterkor tele lesznek Ausztria elegáns vendéglői, mulatói, bárjai magyarokkal. Igaz, nem a pompásan megterített asztalok mellett foglalnak majd helyet angol szövetből varrt öltönyökben, s nem Stájerország sajtjainak utánozhatatlan aromáját ízlelgetik. A XVIII. század óta a bécsi konyha specialitásaként ismert, fiatal csirkéből készült Wiener Backhendl különlegességét sem forgatják a szájukban. A magyarok többsége élő kelléke lesz a bécsi szilveszternek, poharakat mos, mielőtt a mosogatógépbe raknák azokat, valamint másodtálalók lesznek, ami azt jelenti: az első asztaldíszítés joga az osztrákoké, aztán a morzsázott, foltos terítőket majd honfitársaink cserélhetik ki újra.
Magyarországról sokan pályáznak ezekre az átmeneti állásokra. Pláne ilyenkor, elvégre szilveszterkor az osztrák tulajdonos duplán fizet, a sokszor párosával érkező fiatal magyarok pedig azt számolják, hogy ketten egy nap alatt csaknem megkeresik – tisztes munkával, adózott jövedelemből – életük első mosógépének az árát. És nem zavarja őket, hogy nem ők ülnek jól fizető vendégként a terített asztaloknál, nem az ő fenekük alá tolják a széket. Rendesen dolgoznak, rendes fizetést kapnak érte. Ezzel jelenleg tökéletesen elégedettek.
Osztrák és más külföldi munkára azért kapható a nyugati határ környékén élő magyar, pályakezdő fiatal, mert egyre többen gondolják át jövőjüket, sorsukat. Megmozdul az önérzetük is, hogy szülőhazájukban ugyanezért a munkáért alamizsna járna, undorító politikai szósszal végiglocsolva. Elegük van belőle. A nyár közepén egy magyar pincér mutatta meg azt a hirdetést a Balaton fővárosában, hogy több szálloda, panzió is szakácsot és pincért keres. Amióta itt dolgozom, mondta a hatvanéves ember, ilyen szégyent még nem hordozott a Balaton. Most viszont még a legsikeresebb idegenforgalmi vidéken, egy borravalós szakmában is csak annyit fizetnek, amennyivel még egy botkezű, kezdő pincért sem lehet itthon tartani.
És akkor még mi közeledünk Európához?
