Morvai, a kalandornő
A kilencvenes években sokszor kerültem munkakapcsolatba Morvai Krisztinával, aki akkoriban női jogvédőként a nők elleni erőszak és a feleségbántalmazás kérdéseivel foglalkozott. Egy társadalmi tabu megtöréséhez nem csekély elszántságra volt szükség. Mindannyian, akik ebben részt vettünk, kemény támadásokat kaptunk minden oldalról: a nők melletti elfogultsággal, férfiellenességgel és a tények félreértelmezésével vádoltak bennünket, holott a célunk csak az volt, hogy új jogszabályokat és intézményeket harcoljunk ki a bántalmazott nők érdekében, és elismertessük, hogy a családon belüli erőszak elsősorban emberi jogi kérdés.
Ekkor már túl voltunk a női civil társadalom hős(nő) korszakán, amikor a munkaerőpiaci diszkrimináció, a nem fizetett munka, a nők gazdasági helyzetének a kérdései álltak a figyelem középpontjában. Sokan komoly erőfeszítéseket tettünk, hogy az evolúciós elméletekkel szemben elfogadtassuk a „társadalmi nem” fogalmát egy olyan országban és egy olyan nyelven, amely tökéletes ellenállást tanúsít ezzel szemben. De a neheze akkor következett, amikor a családon belüli erőszak kérdésében egyszerre két dogmával kellett leszámolni.
A jogosnak tartott férfi erőszak – „az aszszony verve jó” – hiedelmével és az ezzel szemben megnyilvánuló társadalmi tehetetlenség dogmájával, amelynek nevében a magánélet szentségére hivatkozva elleneztek minden ésszerű és szükséges beavatkozást és igyekeztek elkenni, bagatellizálni egy súlyos társadalmi jelenséget. Morvai az ENSZ nők elleni erőszakkal foglalkozó bizottságában (CEDAW) védte az álláspontunkat, a női civil szervezetek pedig itthon, a hazai politikában.
A hirtelen váltás akkor történt, amikor Morvai az ENSZben betöltött pozícióját a szocialista kormány döntésének következtében elveszítette, mivel mandátuma lejárta után mást jelöltek a CEDAW Bizottságba. Ettől kezdve elszabadult a pokol. Morvai egyre durvább hangnemben szidalmazta a „mozgalmi kancákat”, majd cionista összeesküvésről kezdett beszélni a nyilvánosság előtt, s mire elérkeztünk az európai parlamenti választásig, már szlogenszerűen ismételgette, hogy a magyarok nem élhetnek palesztinként saját hazájukban.
Retorikájából teljesen eltűnt a női jogok és a nők elleni erőszak kérdése, s korábbi friss, provokatív hangja minősíthetetlenül durvára váltott. Semmi nem maradt az emberi jogokért küzdő politikusból, a sikeres nőmozgalmárból pillanatok alatt a zsidó összeesküvéselmélet harcos szószólója lett. A Jobbik táborában soha, egyetlen politikus szájából nem hallani nemhogy a női jogok védelméről, de még csak a nőkről mint szavazókról sem. Egy szélsőjobboldali párt ideológiájába nehezen is lehetne beilleszteni egy nyugateurópai feminista irányzatot, különösképpen a férfierőszak elítélését, miközben félkatonai alakulatot hoznak létre, és fekete egyenruhás, bakancsos gárdistáikkal körbemasírozzák az országot.
Az európai feminista mozgalmak történetében sok példa van arra, hogy különféle irányzatok képviselői radikalizálódnak, szélsőjobb, vagy szélsőbaloldali alakzatokhoz csatlakoznak. De az ritka, hogy valaki, aki kifejezetten az erőszak elleni küzdelemnek szentelt éveket az életéből, egyszer csak egy olyan párt képviseletében lép fel, amely egész szimbólumrendszerével erőszakot sugall.
Miért lesz női jogvédőből egy erőszakot dicsőítő férfipárt egyetlen női képviselője? Az első magyarázat kézenfekvő. Felismeri, hogy a gyenge civil mozgalom már nem megfelelő színtér közéleti ambíciói kiéléséhez, ezért a szélsőjobboldali politikába katapultál, ahol látványos szerep vár rá. A kalandorsággal párosuló karriervágy fontos indíték, de nem elegendő magyarázat.
Az a kérdés is tisztázásra vár, hogyan jut el valaki egy tiszteletre méltó társadalmi vállalástól a dicstelen kalandorságig. Ennek hátterében sokszor akkora frusztráció áll, amit egy biztos társadalmi státusz, egy szívesen végzett munka elvesztése jelent. Az önérzetében sértett, presztízs és egzisztenciális veszteséget elkönyvelni kénytelen emberrel gyakran előfordul, hogy azonnal ellenséget keres, akivel szembefordulhat.
Ilyen kézenfekvő ellenség lehet a cigányság, a zsidóság, vagy bármely más kisebbség, amely alkalmasnak látszik arra, hogy az általános gyűlölködés célpontjává váljon. A szélsőséges indulatai által vezérelt egyén pedig arra lesz alkalmas, hogy egy radikális csoport élére álljon és mindazokat képviselje, akik személyes élettörténetük során hasonló kudarcokat szenvedtek el, akár önhibájukon kívül.
Íme, előttünk áll egy, a maga módján hiteles politikus, aki az érzelmekre hat, mozgósít, felrázza a csalódott, elégedetlen, elkeseredett emberek tömegét akivel könnyű azonosulni, mert olyan, mint sok más – egy nő a szomszédból. Az egész magyar közélet, civilek és politikusok szegénységi bizonyítványa, ha vele szemben nem tud valóban hiteles, progresszív ügyek mellett elkötelezett személyeket felmutatni. Ha az erőtlen és szétfoszló hazai pártpolitikától ez nem várható, akkor a civileknek kell a sarkukra állniuk. Talán most kell jóvátenni a kilencvenes évek gyengeségeit, talán most érkezett el a női civil mozgalom és a civil kurázsi felélesztésének megfelelő pillanata. Nem a szavazatszerzés reményében, hanem egy ország normális működése érdekében.
