A Kossuth rádióban a Nemzeti nagyvizit című műsor felvezetése azt ígéri, hogy tudományos előadást hallunk a betegségek természetes lefolyásának változásáról az évszázadok során. Az előadók eljutnak a tuberkulózis (tbc) problémájához is. Korrekten elmondják, hogy a tbc, a „morbus hungaricus”, azaz a magyar betegség milyen jelentős közegészségügyi probléma volt a XX. század első évtizedeiben Magyarországon. Még 1938-ban is minden tizedik ember tbc-ben halt meg.

Marabu

A műsorvezető erre reagálva idéz egy – feltehetően a negyvenes évek elejéről származó – rádióriportot, amelyből kiderül, hogy az akkori kormányzat kiemelkedő figyelmet fordít a tbc leküzdésére, és tüdőgondozókat alapít. Reakció nincs. Nem tartják fontosnak elmondani, hogy a tbc-t nem a háború előtt küzdötték le, hanem ez az úgynevezett „szocialista egészségügy” egyik sikertörténete. Egy hang nem szól arról, hogy ugyan 1940-ben már Johan Béla, az egészségügy akkori, államtitkár rangú vezetője a tuberkulózis elleni küzdelmet szabályozó törvényeket kezdeményez, valóban fejlődik a tüdőgondozói hálózat, a munka zöme mégis az 1945-öt követő évekre marad.

1948-ban már minden járásban működött gondozó. Számuk az 1944-es 145-ről 1955-re 180-ra emelkedett, 1946-tól tömegesen adták a BCG védőoltásokat, 1953 óta kötelező az újszülöttek oltása, az ötvenes évek vége óta a különböző életkorokban az újraoltás. A tüdőgondozók működését közel 150 ernyőfényképszűrő állomás egészítette ki, amelyek a hatvanas–hetvenes években több mint 7,5 millió (!) vizsgálatot végeztek évente. Rendkívül fontos, hogy nagy ütemben fejlődött a tbc-s betegek ellátá sára szolgáló kór házi hálózat. Az 1944-es 6000-rel szemben 1965-ben 16 000 ágy volt.

Az intézményeknek óriási szerepük volt a fertőző betegek elkülönítésében, még a legkevésbé komfortosak is messze meghaladták az ott honi körülményeket. A tüdőbetegek kórházaiban jobb volt az élelmezés. Az ott dolgozók is kiemelt fizetésben részesültek. Időbeli korlátozás nélkül, díjtalan lett a betegek intézeti kezelése, pedig ebben az időben a lakosság jelentős része még nem biztosított. Ingyenessé vált a járóbeteg-ellátásban a két hatékony gyógyszer, a PAS és az INH, bizonyos esetekben az aranyárú Streptomycin injekció is. Mindezek eredményeként –15 év alatt – a halálozás kevesebb mint az 1938-as tizedére csökkent. A tbc elleni küzdelmet az Országos Korányi Tbc Intézet irányította, kezelési és diagnosztikai eljárások – ma úgy mondanánk „protokollok” – kidolgozásával, az orvosok rendszeres továbbképzésével és a hálózat munkájának ellenőrzésével, értékelésével.

Természetesen nem várható, hogy egy rádióműsorban ilyen részletesen ismertessék a „sikertörténetet”. Teljes elhallgatása azonban elgondolkoztató. Az előadók megszólalását azért is hiányolom, mert a tbc elleni küzdelem módszerei és tanulságai a jelenleg talán legfontosabb népbetegségünk, a daganatos betegségek leküzdéséhez is adnának muníciót. Talán az a tanulság sem lényegtelen, hogy az ak kori egészségügyi vezetés a háború utáni évek rossz gazdasági körülményei között is képes volt arra, hogy a küzdelem anyagi feltételeit kiharcolja a mindenkori kormánytól.

Másik példám a Kórház 2013/12. számában dr. Szepesi András és Bene Zsolt tollából megjelent, Magyarországnak érdemes lenne invesztálnia az egészségügybe című cikkből való. Az írás interjú dr. Velkey Györgygyel, a Magyar Kórházszövetség jelenlegi elnökével. Dr. Velkey György kórházigazgató, jelentős egészségpolitikus, minisztériumi tanácsadó testület résztvevője, és komoly szerepe van a fővárosi egészségügyi bizottságban is. Az interjúban kijelenti, hogy a kórházak többségének közelmúltban történt államosítását követően a következő átalakításoknál ne a pillanatnyi tulajdonviszonyok mentén gondolkozzunk. „...Az egészségügyi struktúraalkotásban a kórházakat kell alapegységként kezelni. A járóbeteg-szakellátók működését funkcionálisan integrálni kell a kórházakhoz, de nem tartom szükségesnek, hogy ez egy erős szervezeti integráció is legyen.” … „A háziorvosi ellátás számára is szükséges egy olyan tudásközpont, amihez szakmailag igazodik, és ezt a szerepet a kórházak tudják betölteni.”

Lényeglátó gondolatok. Tulajdonképpen azt tervezi, amit 1975-ben, közel 40 évvel ezelőtt, az akkori egészségügyi vezetés is. Az integrációs utasítás közös vezetésű, egyesített intézménybe szervezte egy-egy közigazgatási egység valamennyi egészségügyi intézményét. Ideális esetben, városokban ez azt jelentette, hogy a kórházat, a rendelőintézetet, a gondozókat, valamint a felnőtt- és a gyermekalapellátást. A cél az volt, hogy a kórházi osztályokhoz kapcsolt járóbetegszakrendelések, a belgyógyászati és a gyermekgyógyászati osztályokhoz integrált alapellátás szakmai színvonala emelkedjék, megvalósuljon a rendszeres szakmai továbbképzés. A cél tehát ugyanaz volt, mint amelyet Velkey elnök úr is fontosnak tart.

Az integráció több mint 15 évig – az önkormányzatok megalakulásáig – működött. Újabb hasonló elképzelések megvalósítása előtt nem lenne haszontalan számba venni az akkori integráció tapasztalatait, eredményeit, hibáit. Röviden: ahol sikerült a szakmai egyesítés, ahol mind a kórházi, mind a szakorvosi rendelőintézetben dolgozók partnerek voltak, az ellátás színvonala javult, komoly gazdasági eredmények születtek, azonban ahol csak a vezetést (más szavakkal a „hatalmat”) egyesítették, nem változott a szakmai széttagoltság. Mindkettőre számos példa van.

A szerző orvos

***

A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.