Ahogy ígérte – tette a dolgát. Létrehozta az Egészségügyi Felügyeletet, hogy legyen hová fordulnia a betegeknek és a biztosítottaknak, ha elégedetlenek az egészségügyi intézmények, a kórházak, rendelők, háziorvosok működésével, ha azt észlelik, hogy a szolgáltató intézmények a fizető biztosítottak számára nem a törvényekben, a belső szabályzatokban előre szabályozott minőségű szolgáltatásokat nyújtják. Ez az új intézmény hamar bebizonyította, hogy képes fellebbenteni a fátylat az eddig rosszul értelmezett „betyárbecsületből” védett biztosítási csalásokról. Két év alatt, amíg működött, eljutottunk odáig, hogy már hazánkban is nyilvánosak a várólisták, valamint az egyes kórházak, rendelők működésének mutatói, ahogy ez évek óta Európában is, sőt még Amerikában is egyre inkább jellemző. Csoda-e, hogy a Magyar Orvosi Kamarába tömörült, előjogaikat féltő főorvosok kikeltek ellene, meg a Felügyelet ellen?
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Előírta, hogy a kórházakban legalább kétféle menüből lehessen választani, és javította az étkezés minőségét. Szimbolikus, hogy a hiány megszűnése után, a társadalombiztosítás első megtakarításaiból olyan célra költöttek, ami kifejezetten a betegeknek jó. Csoda-e, hogy működését nem nézték jó szemmel azok a kórházi vezetők, akik az étkezés javítását felesleges kiadásnak tartották?
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Hozzálátott a magyar fekvőbeteg-intézmények, a kórházak évtizede szükséges szerkezeti átalakításához. Szinte darabszámra pont annyi ágyat szüntettek meg, mint amennyit a különböző szakértők „bátor tanulmányokban” tanácsoltak. Kijelölte a valamennyi beavatkozásra képes kiemelt kórházakat, a helyben szokásos ellátást nyújtani képes kisebb kórházakat és az ápolási szolgáltatást nyújtani képes kis-intézményeket. Megváltoztatta az arányokat. Az aktív ellátás ágyait visszaszorítva növelte az ápolási ágyakat, a „vízszintes” betegeket előnyben részesítők rovására növelte a „függőleges” betegeket ellátók lehetőségeit. A konvergenciaprogram szorítása ellenére működőképes maradt az egészségügyi ellátórendszer. A betegek érdekében számos olyan osztály szűnt meg, ahol az alacsony esetszám és a kellő tapasztalat hiánya miatt nem volt garantálható az ellátás biztonsága. Csoda-e, hogy a saját járadékukat féltő főorvosok kikeltek ellene és belekapaszkodtak a helyi politikusok mindenre kapható csapatába, sőt magát a „törvény első szolgáját”, a miniszterelnököt is igyekeztek a „fontolva haladás” hálójába keríteni, az eredeti szakmai törvénytervezetet „politikai egyeztetés” útjára terelve?
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Alig másfél év alatt megállította a gyógyításra szánt pénzeket kezelő kassza évről évre fennálló pénzügyi hiányának a növekedését, sőt a befizetőket ellenőrző pénzügyminiszter hathatós segítségével és a növekvő járulékbevételekkel húsz év után először szerény többletet ért el a kasszában. Nagyon nagy siker ez egy olyan országban, ahol minisztertől a polgármesterig mindenki szabad prédának tekinti az adófizetők, – akarom mondani – az állam pénzét.
Az én szememben a betegeknek nyújtott szolgáltatások minőségének javítása mellett ez a legnagyobb érdeme. Először „fájt egy doktor úr szíve” nemcsak a betegekért, hanem az adófizetőkért is. Csoda-e, hogy a többi „költészeti minisztériumot” vezető és pénzért ostromló politikus megvettette a „prózaian egyszerű” módon dolgozó orvos-vezetőt?
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Kidolgozta a vizitdíj és a napidíj szabályait, mert tudta, hogy egy pakli cigaretta, vagy egy pohár sör árát épp hogy elérő önrészfizetésnek a keresletkorlátozó hatása nélkül nem lehet ésszerűsíteni az ellátórendszer igénybevételét. Amíg működött, őt igazolta: csökkent az indokolatlan igénybevétel, megtakarítások jelentek meg a társadalombiztosításban, többletbevételhez jutottak a háziorvosok. Csoda-e, hogy azok, akik valami miatt még mindig hisznek az állami szolgáltatások ingyenességében, őt tették felelőssé a szocializmus „vívmányainak” visszavételéért?
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Kidolgozta a betegek jobb minőségű és költségkímélőbb gyógyulásában a biztosítottakért versengő biztosítás koncepcióját, törvényeit, eljárásait. Tudta, hogy ez a kérdés a legfontosabb, itt dől le, hogy az orvosért verseng-e a beteg, vagy az orvos verseng a betegért. Ez a fordulat lehetősége. Egy ideig belement a kompromisszumokba. Beletörődött, hogy nem az ideális, hanem a mainál jobb rendszer érdekében kell megtennie az első nagy lépést a fizető biztosítottakért, a betegekért. Vállalta a méltatlan támadásokat, az újra és újra kezdett értelmetlen vitát, mert meg volt győződve, hogy ami jó a biztosítottaknak Pozsonytól Prágáig, Amszterdamtól Párizsig, az hazánkban is működhet. Csoda-e, hogy összefogott ellene az adófizetők pénzét ájtatos manóként jó célokra használni akarók sokpárti serege? Amikor belátta, hogy egyedül képviseli a betegeket, lemondott.
Most már csak az égben lehet kemény, következetes, okos és ravasz.
Ahogy ígérte – tette a dolgát. Amíg lehetett. Nem ő bukott el. Mi lettünk kevesebbek a miatt, mert már nem folytathatja tovább a küzdelmet. Barátomnak tudhattam. És mennyi mindenhez értett még, mennyi mindenben tudott tanácsot adni. Nem érte, értünk szól a harang. Köszönjük, Miniszter úr, köszönjük, Lajos!
